gemini

Ajsa a héten a figyelem középpontjába került az oviban. Nem volt hajlandó ugyanis megszólalni, mutogatott, ha szeretett volna valamit, nem kért, nem köszönt meg semmit...Az óvónénik bepróbálkoztak minden lehetséges módszerrel, még az is felmerült, hogy cseréljen helyet Hangával a bölcsiben, mert aki nem tud beszélni, annak ott a helye.
Legutolsó lépésként pedig kézen fogták: "Akkor most lemegyünk Irénke nénihez, az óvoda vezetőjének irodájába..."
Ajsa lányomat az incidens nem rázta meg különösebben. (Habár minden gyerek így rohant ki az anyjához délután: "Anya képzeld, Ajsát levitték Irénke nénihez!"). Az intézmény vezetőjének kérdésére, miszerint "Ajsa miért nem beszélsz?", a válasza a következő volt: "Mert elment a hangom." Még nincs 4 éves, de szembement az egész óvodával...
Óvónénik elmesélték, mióta csemetém az "igazgatóiban" járt, Csenge testvére úgy viselkedik, mint egy kisangyal...nála szorgalmasabban nem köszön meg senki semmit.
Részemről már előre aggódni szoktam, ha délután az öltözőben ücsörögve azt látom, hogy az óvónénik mondani szeretnének nekem valamit, de a mai napon meglepetés ért. Dicséretben részesült mindkét lányom. Egyelőre tart tehát a ki kit tör be játék...

Nem akarom elkiabálni, de amióta bekeményítettünk öltözés ügyben, minden a legjobb úton halad. Egy ujjal nem nyúlunk hozzájuk öltözködés közben, esetleg annyi, hogy a cipzárt alul beakasztjuk, de már nekik kell felhúzni. Nincs segítség csizma-, kabát-, kesztyűfelvételben sem, minden részlettel egyedül kell megharcolniuk. Igaz, így korábban kell kelni, hogy időben el tudjunk indulni, de megéri. Egyre gyorsabbak és ügyesebbek. És egyre kevesebb az ezzel kapcsolatos hiszti is.
És a legszebb: nővérei példáját látva Hanga is elzavar minket - majd ő egyedül felhúzza a harisnyáját, csizmáját...

Most, hogy leesett a hó, úgy érzem magam, mikor a környéken sétálunk, mintha egy téli képeslapra csöppentem volna. Néha el sem hiszem, hogy Budapesten élek. :-)

Téli képek a Ligetről és a "tavunkról":
 

A szánkódomb 

A kerítésen belül elvileg egy tó van, de most belepte a hó...

...ennyi hely maradt a kacsáknak

Bugik már csak szűkösen férnek el a szánkón a vastag téli szerkóban

Aki sikeresen végigszenvedte már akár egy gyerekkel is a téli öltözködés gyönyöreit, az remélem érti, mi önti el lelkemet, ha 3 gyerekkel könnyed sétára indulunk. A leggyakrabban légszomj szokott rámtörni. 
Alapszituáció - anya csillogó szemekkel lelkendezik: "Lányok, gyönyörű nagy pelyhekben hull a hó!" Mindenki lelkes, kezdjünk beöltözni. Namármost az öltözés egy olyan dolog, amihez vagy van kedvük vagy nincs. Vagy öltöznek szó nélkül, mint a kisangyalok, vagy mindenki sztrájkba kezd és a karját sem tudja felemelni. És mire a 3 csemetére felkerül a harisnya, pulóver, nadrág, sapka, sál, kesztyű, csizma egyveleg, miközben ők passzívan elernyesztik testük minden porcikáját, anya és apa síkideg lesz...és izzadt, mint a ló. 
És már nem is akarjuk megnézni azt a hülye hóesést, nem érdekel, nem megyünk sehová...végül csak kiharcoljuk magunkat valahogy az ajtón, de a tekintetünk kissé zavart és már nyoma sincs benne a korábbi hópelyhek okozta lelkesedésnek.

De a "kedvencem" az oviba készülődés. Korán ébresztem őket, hogy mindenre jusson idő, legyen elég idejük magukhoz térni...csakhogy nem lehet a nagyokat felkelteni. Hanga rögtön kipattan, még ha csukva is közben a szeme, már mászik is be a mi ágyunkba és közli: "inni". Ajsa és Csenge nehezebb eset, minden reggel megvívjuk a magunk kis harcát. 
Ha végre maguknál vannak, következik a sokk: anya nem a sütis bugyit adta Csengének, hanem a libásat. És nem érdekli, hogy a sütis a szennyesben van: "akkor anya kiveszem", zokogja. 
De van még hiszti a hajgumik színe, mintája miatt, nem a kék a hajráfom, hanem a narancssárga, ez nem az én zoknim, hanem Ajsáé, hol az alvós nyuszim (akit Óvónéninek hívnak), nincs meg a Pici Mackóm, ez nem az én harisnyám, nem egy copfot akarok, hanem kettőt, én is kettőt, de nem ezzel a hajgumival, de a másik nincs meg, egyikük térdig felhúzott bugyiban áll kerek 10 perce és hisztizik, mert nem tudja tovább húzni, csak anya...és akkor még nem öltöztünk fel, az idő viszont gyorsan múlik, anya elveszti a türelmét, tibeti szerzetes nyugalmával bíró apa is...és a végén a mi hangunkra kel az összes szomszéd.

2 napja szülői értekezlet volt az oviban, ahol minden szülő teljes döbbenettel hallgatta végig: itt aztán minden gyerek, MINDEN alkalommal egyedül öltözik. Az anyukák hitetlenkedve kérdezgették az óvónőket:"az én gyerekem is?, és a csizmát is, a kesztyűt is, MINDENT?, otthon állandóan elhagyja magát".
A helyzet teljesen érthető: megérkeznek reggel a feldúlt tekintetű anyukák, kezdődik a munka, időben be kell érni, ez a kölök meg nemcsak kezet mos, de még pisil is...és utána megint kezet mos! Elképesztő, biztos direkt csinálja. És nem öltözik és elernyed...a szülők gyorsan le-és felráncigálják a lebénult gyereken a ruhadarabokat és már rohannak is tovább. Az óvónénik megnyugtattak mindenkit, ezt meg is értik maximálisan...reggel. Azt viszont nem értik, miért kell délután is öltöztetni azokat a gyerekeket, akik szeptember óta teljesen egyedül öltöznek, vetkőznek...persze csak addig, amíg meg nem látják a szüleiket, akkor ugyanis hirtelen megmagyarázhatatlan okokból elveszítik ezt a képességüket.
Bennem legmélyebben az a szülőin sokat elhangzott mondat maradt meg: "Anyukák, jól gondolják meg, mit csinálnak, 6 éves korukig van lehetőségük változtatni. Ami addig kialakult a gyerekben, az lesz a fő jellemvonás, az határozza meg a személyiségét."
Te jó ég, az nincs is olyan messze, be kell keményíteni, különben nekünk annyi!
Következő reggelen indult a kiképzés: mostantól kezdve egy ruhadarabot nem húzunk fel helyettük. Szoktak ők nagyon szépen egyedül is öltözködni, de ha nincs kedvük, kezdődik a játszma...na ennek vetünk most véget.
A végeredmény: 2 napja a következőket halljuk a lakóparkban élő ismerőseinktől, oviba igyekvő szülőtársaktól: "Láttunk titeket reggel, szép műsor volt. Van hangjuk a lányoknak, de egész jól viseltétek." 
A következetesség most a jelszavunk: nem lehet egyszer sem engedni, csak mert meguntuk, vagy sietnénk. Ma délután lányaim 15.30-tól 16.22-ig öltöztek át az ovi öltözőjében. Érdekes módon végül a harisnya és a csizma is ment egyedül. Néhány szülő csatlakozott hozzám, néhányunkban még pezsgett a szülőin elhangzott intelmek hatása. Mi voltunk a legutolsók: közben a termet felporszívózták, körülöttünk már mosták a folyosót...de kivártam, míg 52 perc alatt egyedül felöltöztek. Ajsa azzal töltött pl. 20 percet, hogy a kispadon ülve nem tudja elérni a tőle 15 cm-re földön fekvő csizmáját...

Hangától azon kívül, hogy "nem", nem lehet túl sokat hallani. Persze ismer egy csomó szót, emellett maximálisan ki tudja fejezni magát szavak nélkül is, de ez a "nem" most az abszolút kedvenc. "Hanga mész a bölcsibe? Nem. Akkor itthon maradsz? Nem. Kérsz inni? Nem. (Majd rohan utánam, hogy kitépje a kezemből a cumisüveget, mert szomjas...) Egyszerűen a tagadás élvezetéért tagad. Tudom, ez "kötelező" ennyi idősen...erről jut eszembe, a nővérkéknél teljesen kimaradt a "miért" korszak. Nem mintha hiányoltam volna, csak mindenhol erről olvastam, hallottam, de őket ezek szerint nem hozta lázba a szakirodalom.
Bugi eszméletlenül erős jellem. Már 1 naposan megdöbbentette a nagyikat a kórházban, akik hiába akarták megtartani az újszülöttekre jellemző gyenge nyakat, fejet...be kellett látniuk, Hangicsek esetében felesleges az aggodalom, megtartja ő azt magának. 
Nem esett kétségbe pár hónaposan sem, mikor 2 éves nővérei bokájánál fogva húzták maguk után...sőt élvezte, milyen különleges törődésben van része.
Nem sértődik meg, ha az ikertesók kizárják sajátos ikerkapcsolatukból, igaz, abból már nagyon elege van, hogy bármit is vesz a kezébe, azt azonnal elcsaklizzák tőle.
Ikerprimadonnáim és Hanga kapcsolata eléggé vegyes. Ha épp olyan kedvük van, beveszik a hugit játszani, fogócskáznak, körtáncot járnak, kendőt kötnek a nyakába, mintha fodrásznál lenne, majd játékollóval megnyírják a haját, orvososat játszanak, csöpögtetnek a fülébe...ilyenkor a fal mögé húzódva lessük őket vigyorogva férjemmel, milyen édesek együtt.
A következő pillanatban Ajsa és Csenge elvonul a gyerekszobába, Hangát kizárják...következik az ikrek "csak te vagy és én" című magánszáma. Bugi ezt elfogadja, nem készül ki, addig legalább megszerezhet olyan játékokat, amikhez máskor nincs hozzáférése.
Idáig 1 teljes hetet járt a bölcsibe, amióta novemberben megkezdődött a beszoktatás. Az első egybefüggő hét 1. napja: még nem sejti/nem emlékszik, mi vár rá...könnyebben megy az elszakadás. 2.nap: már nagyon is érti, mire megy ki a dolog, le kell választani erővel a nyakamra kulcsolódó kezeket, mikor átadom Editnek...4.nap: az átadóban mérgesen-sírva leugrik az ölemből, feltépi az ajtót, berohan a terembe, RÁMVÁGJA az ajtót. Majd hasraveti magát a szőnyeg közepén, megvetően visszanéz, közben mérgesen sír.
És nem értik az anyukák, miért jövök ki vigyorogva, fejemet csóválva az öltözőbe, miközben ordít a gyerekem...egyszerűen elképesztett Bugink villámló tekintete és az a határozottság (illetve az a káromkodással is felérő véleménynyilvánítás), amit közölt velem. Eszméletlen gyerek.  

Mikor épp bevonják...

Váratlan és meglepő fordulat: 1 hét oviba, bölcsibe járás után ismét beteg lett mind a 3 manó. Ráadásul Hangánál tüdőgyulladásban csúcsosodott ki az, ami nővérkéinél "csak" láz-, köhögés- és náthaegyveleg volt. Persze, mindenki figyelmeztetett, hogy az első év erről szól és a gyerekes szomszédaim példája is azt bizonyítja, teljesen általános, ami történik velünk, ettől függetlenül nem repesek az örömtől. Egyszerre két különböző helyről gyűjtik be az idegen bacikat és vírusokat, és ha egy elkapja, végigmegy mind a hármon, pár napos csúszásokkal...

Elmaradás, először is Karácsony. Könnyebb egy fokkal a szülő élete Mikulás, Karácsony közeledtével, mert már novemberben hatni lehet a gyerekre a következő zsaroló mondattal: "Hagyjátok már abba az állandó veszekedést, a Mikulás (később Jézuska) benéz az ablakon és semmit sem hoz, ha meglátja, hogy viselkedtek!"
Tipikus elcsépelt szülői mondat, ami után megvetjük, leköpjük magunkat...és még ez sem hat mindig...ugyanúgy folytatják tovább.
Most először VÁRTÁK az ünnepeket, tavaly még kicsik voltak, hogy megértsék, közeledik valami, de az ovi sokat segített a rákészülésben. Mindennapos beszédtéma volt a nagyok között a Mikulás és a Jézuska, akiknek a szerepét hála a tv-nek, maximálisan keverik.
Mikulás mindenhol karácsonyfával a hóna alatt látható, vagy épp ajándékokat pakolgat a fa alá. Anya frappáns válasza: "A Mikulás elvette a Jézuskától a karácsonyfáját, de mindjárt visszaadja." Ez megnyugtatta őket és már el is vonultak játszani, kezükben egy játék Mikulással és egy dísz angyalkával, miközben a két "szereplő" ezt sipítozta egymásnak:"Add vissza a fámat!" "Nem, nem adom, majd később, most én viszem!" 

Karácsony előtt 2 héttel már betegek voltak, később kezdődött a téli szünet...nem részletezném, csak tőmondatokban: 3 gyerek egy bezárt lakásban, egy apa, aki 3 órákat alszik, amúgy dolgozik ezerrel, és egy idegbeteg anya, stresszes mellkasi fájdalommal, légszomjjal, aki a meghitt ünnepre készülődik.
Kész élmény 3 gyerek társaságában előkészíteni MINDENT a nagy napra. Pl. nagytakarítani (na ez azért enyhén röhejes kifejezés arra, amire végül jutottam, a rekordom 40 perc, ami alatt kiporszívóztam 1(!) szobát, közben ugyanis legalább 20-szor kikapcsoltam a porszívót, mert: veszekedtek, hajbakaptak, sivítoztak, kiöntöttek, beleléptek, eltörtek, kiabáltam, kiborultam...) Szép, meghitt Karácsony.

Az utolsó 2 napra téli szünet előtt gyorsan bedobtam az oviba a nagyokat (csak erre az időre engedte őket közösségbe a doki néni), így ajándékok, enni-, innivaló, csomagolópapír, díszek vásárlására ennyi lehetőségem volt. Arra csak közben döbben rá az ember, milyen szánalmasan kevés is ez. Anyu szabit vett ki és Hangával közösen nekiálltunk bejárni a környéket.
Férjemnek még december 23-án is maratoni 4 órás tárgyalása volt, nem részletezem, milyen zakkant anya és feleség várta őt haza este.

Szenteste: délután lefektettük mindhárom csemeténket a gyerekszobába, majd kezdődött az őrült tempóban  zajló karácsonyfa-állítás. "Ferde a fa, emeld, nem bírom, be kell újra paszírozni a tartójába, hol a többi dísz, még mindig ferde, el fog dőlni..." Mindeközben a leheletvékony falak túloldalán, a másik szobában vígan csivitel Ajsa, Csenge. Itthon soha nem alszanak, az oviban is csak azért, mert különválasztják őket, sietni kell, mert bármikor kinyithatják az ajtót. Hanga is zaklatottan alszik a beszoktatás miatt, ha ő felsír, vége a díszítésnek...izgalmas és izzasztó volt, de nálunk egy sima séta is ilyen, legyünk hűek életmódunkhoz karácsonyfa-állítás közben is.

A nagy pillanat - kiengedjük a siserehadat a csillogó, villogó fához. Csenge és Ajsa idénre kinőtt a ledermedt, ámuló ártatlan babakorszakból: egy pillantás a fára (láttunk mi már ilyet az oviban és a reklámokban, filmekben) és már tépni is kezdték az ajándékok csomagolását. Hanga pár perce kelt, nem volt még magánál legalább fél órán keresztül, álomittas szemekkel nézte a villogó lámpákat, az ajándékokat bontogató nővéreit és nem egészen értette, mi is történik. A csomagokat pusztító Csenge azért később többször felnézett és elrebegte: "Köszönöm Éduska a karácsonyfát" és már tépkedett is tovább.

Most először szőtték bele játékukba az ajándékozás, meglepetés élményét. Az ünnepek alatt és után is többször beöltöztek Mikulásnak, angyalkának. "Anya csukd be a szemed", sipítozták teljes hangerővel, majd rámöntöttek egy lavórnyi játékot. Elfutottak a szoba végébe, onnan kiabálták, "most már kinyithatod"...ilyenkor kellett nagyon meglepődni. És még legalább 20 alkalommal, ennyiszer ismételték meg a produkciót. Hanga is ott téblábolt, futkosott velük boldogan, miközben ezt harsogták: "Én vagyok az Éduska!" "Én vagyok a Mikulás!" 
 

Hangánk a hétvégén 2 éves nagylány lett! Hétfőn pedig mindenki megkezdte a maga kis életét oviban, bölcsiben, úgy nagy összességében sírva-ríva. 5 hét azért hosszú idő (nem részletezném milyen hosszú is tud lenni...), maximálisan elszoktak a "munkahelyüktől".

Az első nap azt hittem, újra kezdjük a bölcsis beszoktatást, és bent ücsörgök én is egy darabig, de Edit gondozónőnk kérése határozott volt: "Csak adjam át neki Hangát, ne menjek be."
Bugit közös erővel lefejtettük hát nyakamról... A hétfői nap összesítése: 60% sírás, 40% "elvagyok, de azért ne nagyon közeledjetek". Na jó, egy puszit kegyesen elfogadott Edittől és csak úgy volt hajlandó elaludni, hogy a gondozónő közben a tenyerét a hátán nyugtatta.:-)

A mai nap végeredménye: telefon 10 után, menjek érte és hozzam haza, mára már eleget sírt.
A holnapi napban azért bízom, legutóbb is úgy volt, hogy a 2. nap volt a legrosszabb, akkor is szinte rögtön érte kellett mennem...

Adós vagyok a karácsonyi történésekkel, egy Disney on Ice beszámolóval és a több helyszínen töltött első igazi családi szilveszterrel, de erre most nincs erőm.
Helyette fotósorozat következik. Minap mindhárom primadonna lánykám szó nélkül, teljes egyetértésben beszuszakolta magát egy karosszékbe, majd sipítozni kezdtek: "Anya, csinálj rólunk fényképet!" - követelték. És pózoltak és bohóckodtak és élvezték, hogy villan a vaku...
 

Kicsit megkésve, de Boldog Új Évet mindenkinek, aki ezeket a sorokat olvassa! :-)
El vagyok maradva az írással, az ünnepekről majd beszámolok máskor, most csak egy rövid bejegyzésre futja az erőmből.
Karácsony előtt 2 héttel már egyik gyermekem se járt oviba, bölcsibe...lebetegedett mindenki. Majd beköszöntött a téli szünet, 2 hét, ünnepek, erről majd később. Remegő térdekkel várom a január negyedikei hétfőt: újra nyit az ovi, bölcsi... Na kik lázasodnak be vasárnap hajnalban? Telitalálat! Természetesen mindhárman egyszerre lázasak, megy a hurutos köhögés ezerrel...A héten biztos nem megy senki sehová.
A szeptemberben megkezdett ovis életet így jellemezném leginkább: Csenge és Ajsa itthoni tombolásukat esetenként megszakítják 1 hét ovival...óvodába járásnak semmiképpen nem nevezném. Hanga Bugiról pedig ne is beszéljünk: csak 2 délelőttöt töltött egyedül a bölcsiben...azóta is beteg pár napos szünetekkel. És a legszebb az új szokása. Nevezzük szeparációs szorongásnak, beszoktatás által kiváltott átmeneti korszaknak (a gondozónő előre figyelmeztett, hogy általában bekövetkezik, de csak átmeneti jelenségről van szó): szó szerint bepánikol, ha eltűnök a szeme elől. És ehhez elég annyi, ha kimegyek a 3 méterrel arrébb lévő konyhába: Hangicsekünk képes pánikrohamot kapni apja és két nővére társaságában.
Az a Bugi, aki mindig úgy aludt el, hogy beraktuk az ágyba és becsuktuk a gyerekszoba ajtaját, most a lefektetés gondolatától is retteg. Kispurizik a nappaliba, ha észreveszi, mi is következik hamarosan, feltelepszik a kanapéra, majd ütögetni kezdi kis tenyerével, miközben reménykedő tekintettel ismételgeti: "Csüccs!"
Már legalább egy hónapja csak úgy képes elaludni délután, vagy este, ha ott fekszem a kiságya mellett a földön. Esténként többször felébred, sokszor a fél éjszakát egy földre ledobott matracon töltöm. Vagy a férjem: az vonszolja félálomban az ágyneműjét hajnali 2-kor a gyerekszobába, akinek kevésbé fáj a háta és a dereka.
 

Csenge és Ajsa soha nem táncoltak korábban, eszükbe sem jutott "bemozdulni", ha zenét hallottak. Hanga Bugink hozta meg a kedvüket, aki anélkül, hogy szüleit, testvéreit látta volna táncolni, automatikusan csápolni kezdett bármilyen dalra.
Nagylányaim kizárólag a Keresztapa olasz lagzis számára ropják pár hete, csakis szoknyában (korábban soha nem hordtak szoknyát, ez most az új mánia, egy ideje végre "lányosodnak"). A tánc nagyjából abból áll, hogy emelgetik a szoknya szélét...esküszöm, nem én mutattam, fogalmam sincs honnan vették. Vagy körtáncot járnak...ja kérem, annyian vagyunk, hogy már a szűk család is képes erre a mutatványra. 

Elkészült végre lányaim első ovis képe! Mint már korábban írtam, a többi gyerekkel ellentétben nem voltak hajlandóak a fényképész nénire nézni, de egy megvilágosodás hatására jött az ötlet: "Akkor fordítsuk őket egymás felé, úgyis ikrek...és így legalább nem kell a gépbe nézniük."
Azért a rettegéssel vegyes "elegem van, mikor lesz már ennek vége" arckifejezés ott van rendesen az arcukon...

Ugyanezt a képet megkapták egyébként puzzle-ban is...a játék abból áll, hogy nekiállunk kirakni, Hanga bugi pedig egy mozdulattal szétsöpri. Csak tegnap hoztam haza, de komolyan csodálkozom, hogy egyelőre minden darabja megvan még...

Gyerekorvosunk ránézett férjem és az én elnyúzott fejemre és megkérdezte: "Mikor is van a karácsonyi ünnepség az oviban?...Jól van na, csütörtöktől mehetnek közösségbe."
Már ez is haladás, habár pénteken vége, kezdődik a téli szünet az óvodában, de legalább lesz 2 napom, amíg haladhatok a karácsonyi teendőkkel. Ugyanis sehol nem tartok... Hangát már nem adom be, mert neki még stressz a bölcsi, ráadásul elölről kellene kezdeni a beszoktatást és bent ücsörögni most nincs időm. Jövőre kezdjük újra...

Férjem szerint szép dolog a lelkesedés, de többé ne csináljam. Ha ugyanis elkezdem beleélni magamat valamibe, annak általában nincs jó vége. Mégsem bírok tanulni a leckéből és megismétlem a hibát: azaz lelkesedem ész nélkül.
Ha tapsikolok, hogy végre a 3 gyerekkel eljutunk a Balcsira (de csak 4 nap erejéig, mert Duracellékkel annyi a maximum, amit ájulás-összeesés nélkül kibírunk idegen helyen), mind a három lázas-náthás-nyűgös lesz az indulás után, az összes szomszéd minket utál, mert ők ide pihenni jöttek, éjszaka nem alszanak az új helyszín és a betömődött orrlyukak miatt, napközben hipernyűgösek, mert betegek, menni nem hajlandóak, a vízben sikítanak és ha kimerészkedünk az apartmanból olyan bájos hisztis oldalukat mutatják, hogy a mellettünk elhaladó járókelők azt mormogják az orruk alatt: "El kéne verni az ilyen gyerekeket". 

Ha oda-vissza vagyok, hogy anyuéknál alszunk mindannyian egy péntek este erejéig és ez már hatalmas változatosságot jelent a mókuskerék után...akkor nagyiék háza előtt karambolozunk.

Vagy réveteg vigyorral a fejemen lelkesedem, hogy talán látom már az alagút végét , csak elkövetkezik végre az az állapot, hogy nappal dolgozhatunk, nem éjszakába nyúlóan, hajnalban, félálomban, hisz minden gyermekünk lassan beilleszkedik az oviba, bölcsibe...Felmerült az is, hogy esetleg pihenni is lehetne az elmúlt 3 és fél év után először... De nem, a sors ismét figyelmeztetett, hogy  hagyjak fel ezzel az idegesítő szokásommal.
Kezdődött azzal, hogy Csengét, Ajsát kirakták az oviból, mert rondán köhögnek. Kórházi nővérkének érzem magam a héten. A kötelező gyógyszerbeadás minden reggel és este elvisz legalább egy órát: kétféle spray befújása 6 orrlyukba, fülcsöpögtetés 6 fülbe, szemcsepegtetés (ez csak egy szembe, de mire rábeszélem Ajsát, hogy legyen ügyes nagylány, anya is nagyon ügyes lesz, csak nézzen fel a plafonra és ne pánikoljon be, hogy szétfeszítem a szemét...), antibiotikum, köhögés elleni oldat, köhögés elleni szirup 3 szájba, na és orrszívás, orrfújás, ki mit tud... És akkor a hűtőfürdőt már ne is említsük.

De a lényeg csak ezután kezdődött: két nappal nagyok lebetegedése után hajnalban a gyerekszobából hörgő-sípoló hangot hallunk, Hanga bugink is bejelentkezett. Iszonyú rondán köhögött, úgy éreztem, szakad a tüdeje minden egyes alkalommal, emellé 39 fölötti lázat produkált.
Nem szeretem, ha doki nénink aggódó pillantásokat vet rám tüdőhallgatás közben, mert annak soha nincs jó vége. Továbbküldte végül Bugit mellkasröntgenre, de szerencsére nincs tüdő,- "csak" hörghurut gyulladása. De azért nem volt jó érzés kivárni a vizsgálat eredményét, mert ilyenkor minden lepereg az ember szeme előtt.
Jelenleg mindenki köhög, ki tüdőszaggatóan, ki öklendezve, a beadandó gyógyszerek száma meg végtelen. Szomszédunk megvigasztalt, legközelebb februárban mennek lányaink oviba, bölcsibe, így volt ez náluk is. Értem.

A nagybetegek - szerencsére ha épp nem lázasak és nem fuldokolnak, legalább jókedvűek

Tegnap küldött ki a gondozónő először hosszabb időre: "Na, ha Hanga épp nem néz oda, lopakodjak ki a szobából..." Ahogy bezártam magam mögött az ajtót, már fel is zendült a sírás, azonnal lebuktam. Sietek kifelé a folyosóra, mert ilyenkor szalad utánam, tépné fel az ajtót, de visszatartják...Szuper érzés.
Első komolyabb naphoz képest jól sikerült a dolog: fél 9-kor jöttem el, 11-kor már kint várakoztam az öltözőben, de nem hívtak be, hogy probléma lenne. 70 %-ban nem sírt, 30%-ban igen (nem vártam ilyen jó arányt), játszott a többi gyerekkel, majd a stressztől kimerülten még ebéd előtt elaludt a szőnyegen, egy párnára kucorodva. Végül 2-kor vittem haza.
Edit néni tényleg nagyon aranyos, nem is kívánhatnék jobb gondozónőt Hangának, de Bugink még nincs kibékülve vele. Az evést visszautasítja és nem jelzi neki, ha wc-re szeretne menni. (Hanga az egyetlen szobatiszta a csoportban). Inkább bepisil, de nem szól. Fél éve nem használunk már pelenkát, csak alváshoz, de ma bepelenkáztam, mielőtt elindultam, mert Edit szerint ne stresszeljük még azzal is szegényt, hogy összepisili magát és szégyelli a dolgot.
Ma azonban már tudta Hanga mi következik: hiába maradtam ott a reggeli végéig, ő csak sírt, érezte, hogy el fogok menni. 12-kor kiadták, inkább hozzam haza, eleget sírt ma. A nap mérlege: 90 % sírás, 10 % "nyugalom":
Holnap nem megyünk, mert valami miatt nem lesz Edit, legközelebb pénteken van jelenésünk. Hááát, kiderül majd, hogy is fog ez menni nekünk...

Na igen, Hanga beszoktatása keményebb menet lesz - még csak el se tudom magyarázni neki az egészet, mint a nővérkéknek. 
Ma, a 3. napon már 8-tól 11-ig voltunk bent, tegnap és ma is kimentem 2 perc erejéig, mikor nem figyelt oda - égzengés, földindulás a reakció, gondozónők azonnal jöttek értem, menjek vissza. Ma volt bent egy másik "beszoktatós kisgyerek" is az anyukájával. Anyuka kiosont, gyerek sírni kezdett, utána már nem is hagyta abba...nem jó ezt onnan bentről végignézni. Ráadásul Hanga nemcsak egyszerűen sírt, mikor kimentem, mint a kissrác, hanem maximálisan bepánikolt, nem látott, nem hallott, tépte volna fel az ajtót, hogy megkeressen, le sem tudták nyugtatni...ezért is hívtak be rögtön.
Nem jó érzés nézni a többi gyereket sem: anyahiányuk van, egy kisfiú minden nap beül az ölembe, ma a másik anyukához is odatelepedett, az egyik gyerek meg egész nap behúzódik egy sarokba és sír...amióta ott vagyok, én még csak sírni láttam.
Hanga is meg van szeppenve, korántsem olyan felszabadult, mint mikor 2 hete még ugyanennek a bölcsinek a játszóházába jártunk, érzi, hogy ebből nem fog túl jó dolog kisülni.
Első nap érdeklődtem a gondozónőtől, meggyógyult-e a kislánya, Hangával egyszerre voltak betegek. Válasz: egész héten kórházban volt a gyerek, 40 fokos láz, tüdőgyulladás, meg még valamije begyulladt ott tüdőtájékon, már nem emlékszem rá. Valószínűleg H1N1, most engedik ki a kórházból, egy hetet még otthon lesz. Szuper.

Sírunk, és őrjöngünk, ha anya egy zacskó mandarinnal állít be értünk az oviba, de Tic Tac bezzeg nincs nála...sírunk és őrjöngünk, ha Tic Tac-ot hoz, de nincs a táskájában Nesquikes csoki...sírunk, ha nem kapunk egy harmadik szelet kenyeret a tányérunkra, habár az ott lévő kettővel sem kezdünk már semmit 40 perce...(komolyan elgondolkodtam rajta, szétültetem őket itthon evés alatt, mint ahogy az oviban teszik, hátha akkor nem 50 percbe telne megenni egy fél szelet kenyeret, mert csak ökörködnek egymással).
Sírunk és hisztizünk, ha anya megunta, hogy 20 perce "öltözünk" az ovi öltözőjében és még semmit nem haladtunk előre, majd mérgében elkezdi felráncigálni a ruháinkat, de összecseréli a kardigánokat, mert képtelen megjegyezni, melyik kié.
Csenge őrjöng, mert a kék Füleses kardigán kerül fel rá, nem a rózsaszín Malackás és az anyukák egyre növekvő tömege az izzasztó, szűk folyosón érdeklődve figyeli, meddig bírom még...és Csenge csak bömböl, mert elvárná, hogy nekiálljak levetkőztetni a végre felöltöztetett Ajsát, csak hogy megkapja a kardigánját. És persze a hazafelé vezető utat is végigsírják, miközben enervált arckifejezéssel húzom őket magam után...te jó ég, milyen hosszú tud lenni az a pár sarok, amíg hazaérünk! 
Komolyan mondom a legtöbb értelme Hanga sírásának van: sír és kiborul, mert a pizsamanadrágot nem tudja áthúzni a fején, és a pizsamafelsőrészt nem tudja felvenni nadrágként, majd őrjöng, ha segíteni akarok.
Na és természetesen sírnak, ha egy játékból csak egy van, vagy kettő...ez sokáig tart még?
Ja és Csengének két napja bedurrant a füle, antibiotikumot szed és megy a fülcsepp ezerrel. Hétfőn, kedden biztos, hogy nem mehet oviba, de akkor már Ajsa sem, mert ő nem akar a testvére nélkül menni, az ő szavaival: "félek egyedül az oviban, anya".

Na akkor most hol is kezdjem a történetet? 
Péntek 13: elhatározzuk, hogy péntekről szombatra virradóan a pár kerülettel arrébb lakó nagyiéknál töltjük az estét - számunkra már az is a kikapcsolódás témakörébe tartozik, ha máshol alszunk. Egyelőre nagyobb pihenésekkel nem számolhatunk a lányok számából, életkorából és kirobbanó energiájukból adódóan. És ha már nagyiéknál vagyunk, esetleg férjemmel a délután folyamán átugrunk kettesben egy órára a Westendbe, beülünk valahová és végre beszélgethetünk normális alapzaj mellett. Csajszik jelenlétében ugyanis nem halljuk egymás hangját, rekedten kiabálva meg nem nagy élvezet beszélgetni.
Nagyiék házától egy sarokra (és tényleg konkrétan csak egy sarokra, "lányok nyugi már, mindjárt kiszállunk, Hanga tartsd vissza a pisit, igen, mindjárt inni is kapsz..."), csattanás és már belénk is szállt egy autó a kereszteződésben. Szuper. De legalább egyértelmű a helyzet, a másik fél rögtön elismeri felelősségét. Az 1 óra esetleges randiidőnk baleseti bejelentő töltögetéssel telik, fejem majd szétrobban az este hátralevő részében, egyik gyerekem sem alszik az éjszaka folyamán, az egyik sír, a másik vizet kér, a harmadik rájön, hogy ő is szomjas, majd a második ismét sír, mert nagyi nem mellette alszik... reggel agyonnyúzva ébredünk. 
És a hab a tortán: vasárnap óta Hangának 40 fokos láza van, éjszakánként nem alszunk, helyette hűtőfürdőzünk. Gondolom számíthatok, rá, hogy hamarosan a két nagy is bedurran, csak legalább addig Hanga állapota egy kicsit mérséklődne... Úgyhogy egyelőre beszoktatás 1 héttel csúszik, de nemcsak miattunk: a leendő gondozónő gyereke is beteg, sehogy se jött volna össze ez a hétfői kezdés.

1 hete nagylányaim napokig ezt szajkózták: "Ezt hoztam a vásárból...azt hoztam a vásárból!" A múlt hétvégén ugyanis vásárt szerveztünk a környékbelieknek, legközelebb Mikulás party-s vásárt tartunk...kíváncsi leszek, meg merik-e majd egyáltalán közelíteni porontyaim a nagyszakállút.
Ez a hétvége is pörgősnek néz ki, de a lényeg a hétfői nap lesz: Hanga bugink első beszoktatási napja! Az első napoktól még nem tartok, majd a 3., 4. nap reggelén lesz enyhe gyomorgörcsöm, amikor először küldenek ki próbaképpen a teremből.
Tegnap az óvónéni feltűnően mosolygó arccal fogadott: "Anyuka, a lányokat mintha kicserélték volna...!" Pár másodpercig értetlenül pislogtam rá, majd megkérdeztem: "Csak nem jók voltak? "De igen, tüneményesen viselkedtek egész nap." - bólogatott.
Na szuper...ezek szerint még nem egészen dőlt el, ki is tör be kit... Egyre gyakrabban látom mostanában az egyik óvónénit lefárasztott arckifejezéssel és olyankor Csenge és Ajsa is a közelében tartózkódnak...
Na és persze kikről nem készült egyedül ovis fénykép? Telitalálat! Csak Ajsa és Csenge döntött úgy az óvónők kérése, unszolása ellenére, hogy ők ugyan nem hajlandóak a fényképész néni felé fordulni...kizárólag az ellenkező irányba.

Na de most tényleg...normális az, hogy egész nap sírnak?  Vagy csak azért érzem ezt, mert hárman vannak, felváltva műsoroznak és ezért úgy tűnik, mintha nem lenne eleje és vége? Szünet nincs, valaki mindig veszekszik valakivel, majd az elnyomott és elnyomó egyszerre sír... De hogy a kötekedő fél miért sír, azt végképp nem értem...
Férjem szerint nincs ebben semmi különös, vajon miért csúfolták mindig is a kisfiúk a kislányokat sírós, nyafogós primadonnának? Nem vigasztal.
Ugyanezt kérdezte férjemtől az egyik barátja a minap: "Te, a szomszédomban lakik 3 fiúgyerek, de úgy érzem megőrülök! Normális, hogy egész nap kiabálnak és veszekednek?"
Apa lemondóan bólint: "Teljesen normális, hárman vannak, mi mást csinálnának?"

A visszarázódás az oviba Ajsának kicsit döcögve megy. Múlt héten végig Tokajban voltunk, előtte egy fél hetet betegség miatt hiányoztak, így hát most hétfőn másfél hét kimaradás után kezdtük az ovit. Na azért annyira nem komoly, nem rendezett látványos "nem tudok anyától elszakadni" műsort, csak szomorú-aggódó Füles tekintettel jegyezte meg halkan, hogy menjek én is be vele a csoportterembe. Az érvelésemet elfogadva végül kézenfogva bebandukolt Csengével a többi gyerekhez. Tegnap pedig egész egyszerűen összebalhézott az óvónénivel. Nem akart engedelmeskedni a kéréseknek, ment a hiszti, óvónénik finoman úgy fogalmaztak (amit nagy sóhajtással egészítettek ki): "Ajsának rossz napja volt." Szép műsor lehetett, mert még ma reggel is aggódó pillantásokkal méregették "B" magzatunkat és kérdezték: "Ma milyen lábbal kelt fel a kisasszony"?"
Nemsokára kezdődik Hanga bugink beszoktatása a bölcsibe, egészen pontosan november 16-án. Nem tudom még, mire számítsak, korából és "egykeségéből" adódóan valószínűleg keményebb dió lesz, mint nővérei. Na persze ki tudja, nem mondok előre semmit, addig is bőszen járunk leendő bölcsije fizetős játszóházába. Ugyanolyan csoportszobában játszhatnak a gyerekek, mint a többi "igazi" bölcsis, bent is ebédelünk, minden ugyanúgy zajlik...csak itt még anya ott ücsörög a játszószőnyegen.

Erős a gyanúm, hogy Hanga nem tudja megkülönböztetni a nővéreit. Legalábbis ha tesztelgetem "hol van Csenge?" kérdésekkel, tuti, hogy Ajsára mutat. A nagyszülőknek sem megy mindig, hogy épp melyik gyerekkel beszélnek, főleg, hogy szélvész módjára változtatják a helyüket, így idejük sincs megfigyelni őket. Idegenek szerint Hanga is elképesztően hasonlít a lányokra, úgyhogy tizenévesen, mikor eltűnik a másfél év korkülönbség, el lehet majd sütni a "hármasikreim vannak" poént. :-)
Lassan kirajzolódik, kiből mi lesz. Csenge nyilvánvaló tényeknek állítja szemrebbenés nélkül az ellenkezőjét...politikusnak adjuk. Ajsa érzékeny természetével valami művészeti ágnál köt ki, Hanga pedig nemes egyszerűséggel sztár lesz.  Énekel, táncol, látható élvezettel produkálja magát. Ha pisilt, vagy pl. lecsúszott egy csúszdáról, összeütögeti a tenyereit, hogy így ünnepeljük sikerét. A tapsot idegenektől is kikuncsorogja, és boldog mosollyal élvezi az üdvrivalgást.
Hanga agytekervényeinek működésén néha megdöbbenek. 2 éves sincs, de simán átver minket. Férjemmel a következőt játszotta el: apa dolgozik a számítógépen, Hangicsek bepánikolt arckifejezéssel ismételgeti a "kakka" szót (ami nála pisit jelent, mindig így jelzi, hogy hozzuk a bilit). Berohan a gyerekszobába, apa sietve követi a sebtében felkapott bilivel. Majd Bugi leül a játékokkal teli szőnyegre és sokatmondó pillantással, vigyorogva ütögeti tenyerével a földet: "ide csüccs le apa játszani!" Férjem leesett állal néz ki a fejéből...
Ugyanezt velem is eljátszotta a minap, de akkor olyan ijedt arckifejezést vágott, amit olyankor szokott, ha kiborult valami. Mutogat befelé a gyerekszobába, bemegyünk...és már a játékhalmaz közepén is terem, ütögeti a földet, üljek le...hát megzabálom.

Még csak múlt héten mentünk vissza először az oviba, de ma már megint nem vittem őket - rondán köhögnek, folyik az orruk, inkább ne fertőzzék így bent a többieket. Jó sokára mennek legközelebb, jövő héten ugyanis Tokajba ruccanunk, amúgy is őszi szünet lenne az oviban...

Talán a legutolsó betegségrohamnak köszönhetően végre áttörést értünk el a doki néninkkel és a rendelővel kapcsolatban. Idáig ugyanis minden alkalommal végigüvöltötték a vizsgálatokat, le kellett őket fogni. 2 naponta jártunk vissza ellenőrzésre, itthon ment a gyógyszerezés, fülcsöpögtetés, aminek eredményeképp rákaptak az "orvososdira". 
Csenge ma délután szegény Hangánkat kúrálta, ötvözve a fülbecsöpögtetést a fülvizsgálattal...és Hanga megadóan tűrte...egy darabig. :-)

Imádom a nagyok oviját! Rengeteg kreatív programot szerveznek, minden nap alkotnak valamit a gyerekek. Csak természetes alapanyagokkal dolgoznak és mindig az adott évszak terményeit használják fel. Az óvoda folyosói, a termek az ősz hangulatát tükrözik...nyakláncot, képeket készítenek gesztenyéből, magvakból, tésztából...a napokban lekvárt készítettek kis üvegekbe...le a kalappal. Tényleg nagyon meg vagyok elégedve. A Szüreti Mulatság után a következő nyílt program a mai munkadélután volt, ahol a szülők csemetéikkel élhették ki kreativitásukat: őszi terményekből lehetett alkotni bármit.
Férjemet küldtem lelkesen: "Te vagy a kreatív a családban, nyűgözd le őket!" És apa alkotott...

Egy szörnyszerű lényt, akit a lányok vérző nyakú kacsának tituláltak - a cékla vörös színű leve kifolyt, miután férjem beleszúrt egy rögzítő pálcikát...

...egy padlizsánemberkét és egy sárkányszerű lényt, akit Csenge és Ajsa lóként használt a krumpliemberhez...

...és süniket, amit legalább a lánykák is reprodukálni tudtak. :-)

Most jutottam el végre ahhoz, hogy gyurmázzak, mesét olvassak - eddig az ilyenfajta tevékenységek megvalósíthatatlannak számítottak minálunk. 3 csemetém egész nap veszekszik egymással: A B-vel, C A-val, majd B C-vel...ha épp nem veszekszenek sírva egy játékon, valaki rávágja egyikük ujjára az ajtót és ismét kezdődik a sírás...
Ha bepróbálkoztam egy-egy kreatív programmal (és a meseolvasás is ebbe a luxuskategóriába tartozik), mi lett a vége? Mikor a Csenge és Ajsa már elég érettek lettek volna, Hanga volt nagyon pici. Mit csinál egy 8-9 hónapos, ha puzzle darabokat, építőkockát, szép, még szakadás nélküli könyvet lát? Átsétál rajta, lerombolja, szétszedi, széttépi...persze merő érdeklődésből. A két nagy rázendített, "mit csinál ez a kis törpe a felépített várammal?" és kezdődött a sírás. 
Most végre elég érettnek érzem mindhármat, Hanga is felzárkózott nővéreihez, habár így is csak 2 percig tart a mesekönyvnézegetés - összebalhéznak rajta...
Az egyetlen békés terület a lefekvés előtti éneklés: hangosan kántálják az összes dalt, amit csak ismernek. Édes, amikor egy 3 éves szájából olyan szavakat hallani, mint "galambom", vagy "csárdás kisangyalom".

Elragadtatott arcok



Ücsörgés a wc előtt - nehogy apa eltűnjön előlünk

Apa frissen vágott haja nagyon vicces...

Egy élmény, ha vetésforgóban hűtőfürdőzik 3 gyermek - ahogy az egyikkel végeztünk, lassan egy másiknak is felszökik a láza és már kezdhetjük is elölről. Hanga boldogságtól (és 39,3-as láztól) csillogó szemekkel nézett fel rám ma hajnali 2-kor: "Na végre, most már én is pancsizhatok a vízben a hőmérővel, nemcsak a nővérkék!" A gyógyszerek kavalkádját már észben sem tudom tartani, kis cetli emlékeztet a hűtőn, kinek, mikor, miből adjak...és mindenki köhög, ugat, szakad a tüdő...hallgatni is rossz...
A kedélyállapotuk viszont jó: ahogy nagy nehezen leviszem valamelyiküknél a lázat, máris motorra pattan, vagy a testvére hátára...aztán egy megint elernyed, ismét forró a teste, a másik két testvér tovább viháncol, majd ők is kidőlnek egyesével. Újabb hűtőfürdőzés, gyógyszerezés, újra motorra, autóra ülnek, húzzák egymást röhögcsélve a földön a bokájuknál fogva, hátborzongató ugató-felszakadó köhögés közepette...

Csenge miatt lassan ránk küldik a gyerekvédelmiseket. Múlt hónapban ugyebár nagyiék ágyát fejelte le, a seb még most is rendesen látszik. Rá pár hétre fejjel nekirohant a mi ágyunknak és épp az arca másik fele lett kék-zöld foltos, mint akinek behúztak egyet. Napokig úgy nézett ki, mintha ütnénk-vágnánk szerencsétlen gyereket...
Úgyhogy tegnap már magyarázkodva kezdtem a reggelt, mert Csengénket feldagadt, vörös szemmel adtam be az oviba. Úgy nézett ki, mint egy boxoló a meccs után.
Soha nem reagált még így csípésre, nem is tudom, mi csípte meg, de csúnyán feldagadt a kézfeje, csuklója és a szeme alatt. Ijesztő látvány volt, indultunk is a gyerekorvosunkhoz, főleg, hogy a rendelő közelében vettük észre. Leginkább azért ijedtünk meg, mert nemrég egy ismerősünk 3 éves gyerekének 2 percen múlt az élete: eszméletét vesztette a rendelőben, elkezdett leállni a légzése...és az egész úgy indult, hogy feldagadt foltok jelentek meg a testén. Pár napja beszéltem az anyukával: a majdnem tragédiába fulladt történet azzal kezdődött, hogy elsétáltak a fiával egy lekaszált terület mellett, majd lefektette aludni. Csak azért ért szerencsésen véget az egész, mert egy állandó kopogó hangra lett figyelmes a másik szobából, ugyanis a kisgyerek iszonyúan vakaródzott az ágyában - allergiás rohamot kapott a fűben található penészgombától. Felkapta, vitte a rendelőbe, ott meg már újra kellett éleszteni... Ilyenkor mindig kiráz a hideg: és ha nem egy közeli fal mellett van az ágy, és ha vakaródzás közben nem ütögeti a falat, és ha nem veszi észre mi történik a gyerekkel a zárt gyerekszobában?
Csengére is óránként ránéztem aznap éjszaka, dagad-e tovább a feje, romlik-e az állapota... Csak egy csípés volt, de bevizesedett, feldagadt, megijesztett...
Még szerencse, hogy a kézfeje is dagadt volt, mert soha nem mosom le magamról, hogy megint csak a szeme alatt sérült-foltos a gyerek... :-)

A szerdai napra izgatottan készültem: Szüreti Mulatság volt az oviban. A gyerekek szőlőt szemezgettek az udvaron, kipréselték az óvónénik segítségével a levét (amit ebéd után megittak), körbetáncolták az asztalokat, majd versenyeztek. Krumplit, almát pakolgattak kiskosarakba, fel-alá futkostak, ki kerüli meg hamarabb a széket, ki ér vissza előbb a célba, gesztenyét gyűjtögettek...
Részemről nagyon vártam már a napot: na végre, ma bepillantást nyerhetek a másik életükbe!...Aztán kiderült, hogy teljesen rutintalan vagyok: szülők felsorakozva várakoznak az ovi udvarán (mintha sztárokat várnánk, minden anyuka kezében csőre töltött fényképezőgép), megérkeznek a kismókusok, kézenfogva, visszafogottan bandukol a csoport...két lányom meglát és jönne hozzám, na de hát azt nem lehet, anya innen néz titeket, menjetek szépen szőlőt szemezgetni. A történet lényege: mindkettő végigsírta az egész "mulatságot". Nem láttam az ovis énjüket, csak a "2 méterre van az én anyám és egyedül vagyok a világon" verziót. Így ölembe bújva, elanyátlanodva nézték végig, hogyan futkosnak csoporttársaik a kiskosaraikkal.

Szemezgetés - különválasztva. Egyébként az figyeltem meg, hogy általában különválasztják őket: alváskor a szoba két különböző sarkában van az ágyuk, sorbanálláskor, séta közben 3-4 gyerek mindig áll közöttük, más asztaloknál állnak szüret közben...gondolom így könnyebben kezelhetőek.

Szőlőpréselés

Hát ezek meg mit futkosnak azokkal az almákkal?

Idáig is gyanítottam, de a tegnapi ovis szülői óta bebizonyosodott, hogy lányaim ködösítenek, konspirálnak. Mindent elkövetnek, nehogy valami kis információhoz jusson kíváncsi anyjuk. 
Nagyon érdekelt már az első hetekben is, vajon mit csinálnak bent, szóba állnak-e egyáltalán más emberi lényekkel is, vagy szokás szerint csak egymással játszanak, mindenkit kizárva...Esznek-e, mert iszonyú válogatósak, az elmúlt egy évben jóformán csak tésztát ettek (magában, minden nélkül, nehogy már valami íze is legyen), sajtot, párizsit és kukoricakonzervet. És minden étkezés előtt órákig kellett lelkesednem, hogy valamilyen sztorival oda tudjam csalogatni őket az asztalhoz.
Rendszerint a következő a helyzet: "Szoktatok énekelni?" "Nem...igen..."-mondja Csenge.
"És ettél kenyeret reggelire, uzsonnára, Ajsa?" "Nem". Mivel a reggeli és uzsonna általában kenyér, plusz a kiegészítők és Ajsa minden alkalommal "nem"-mel válaszolt, ami azt jelenti, hogy 3 hete nem reggelizik és uzsonnázik, megkérdeztem az óvónőt. "De anyuka, Ajsa megeszi a vajas kenyeret". Ok, tehát átver, na mindegy...

A második héten napokon keresztül ismételgették itthon:"Sírtam az "ovovában", hogy gyere értem, azért sírtam." "Én is sírtam, én is sírtam" - kontráz rá vigyorogva a testvére. Ez furcsa volt, hisz vidáman mennek be minden reggel, na akkor faggassuk ismét az óvónőt: "Sírnak a lányok napközben?" "Nem anyuka, nem szoktak". Gyanítom, a 2. napi nagyjelenetet emlegetik folyton, amikor Csenge a folyosón üvöltött.

Egyszer elcsíptem egy öltözői pletykát. Anyuka öltözteti kisfiát és így szól: "Ma biztos megint tornáztak, mert fordítva van a zokni. Mezítláb szokták a lábukat tornáztatni."
Na végre egy infó, most megvagytok! Hazaérünk és érdeklődöm: 
Szoktatok az oviban tornázni, leveszitek a zoknitokat?" "Nem."
Feladom. Hazajönnek, nem mesélnek, elvannak szépen egymásnak, beleszövik az ovit a történeteikbe, ha játszanak...Lehet, hogy a kacsák és kutyák beszélgetését kéne kihallgatnom az ajtó mögül, azzal többre mennék? 
Férjem szerint az ovit a maguk kis privát szférájának tartják, amit nem kötnek az orrunkra. Engem meg megesz a kíváncsiság...

És a tegnapi szülői? Többek között kiderült, hogy megtartották az első szülinapi bulit, "na de ezt már biztos hallották", nevet fel az óvónéni, kacajhullám vonul át a szülők sorain, "igen, mesélték a gyerekek"...
Szóba került, mennyire szeretik a gyerekek a tornázást, "ilyenkor levesszük a zoknikat, de már biztos erről is értesültek"...Mindenki lelkesen, mosolyogva bólogat...Csak nekem új minden infó?

Hazaértem, rákérdeztem mégegyszer, most már a biztos tudás birtokában: "Szoktatok tornázni?" "Nem."
Zárt közösséget alkotnak, közös titkuk van, hiába is próbálkozom a faggatásukkal: "Szoktatok más gyerekekkel játszani?" "Nem...igen...nem"...és ezt mind ugyanaz a gyerek válaszolta...

És mi derült még ki? Jövő héten kirándulni viszik őket busszal, minden kiscsoportosra egy nagycsoportos fog vigyázni. "Na de ugyebár ezt is biztos elmesélték otthon a gyerekek."