Kicsit megkésve, de Boldog Új Évet mindenkinek, aki ezeket a sorokat olvassa! :-)
El vagyok maradva az írással, az ünnepekről majd beszámolok máskor, most csak egy rövid bejegyzésre futja az erőmből.
Karácsony előtt 2 héttel már egyik gyermekem se járt oviba, bölcsibe...lebetegedett mindenki. Majd beköszöntött a téli szünet, 2 hét, ünnepek, erről majd később. Remegő térdekkel várom a január negyedikei hétfőt: újra nyit az ovi, bölcsi... Na kik lázasodnak be vasárnap hajnalban? Telitalálat! Természetesen mindhárman egyszerre lázasak, megy a hurutos köhögés ezerrel...A héten biztos nem megy senki sehová.
A szeptemberben megkezdett ovis életet így jellemezném leginkább: Csenge és Ajsa itthoni tombolásukat esetenként megszakítják 1 hét ovival...óvodába járásnak semmiképpen nem nevezném. Hanga Bugiról pedig ne is beszéljünk: csak 2 délelőttöt töltött egyedül a bölcsiben...azóta is beteg pár napos szünetekkel. És a legszebb az új szokása. Nevezzük szeparációs szorongásnak, beszoktatás által kiváltott átmeneti korszaknak (a gondozónő előre figyelmeztett, hogy általában bekövetkezik, de csak átmeneti jelenségről van szó): szó szerint bepánikol, ha eltűnök a szeme elől. És ehhez elég annyi, ha kimegyek a 3 méterrel arrébb lévő konyhába: Hangicsekünk képes pánikrohamot kapni apja és két nővére társaságában.
Az a Bugi, aki mindig úgy aludt el, hogy beraktuk az ágyba és becsuktuk a gyerekszoba ajtaját, most a lefektetés gondolatától is retteg. Kispurizik a nappaliba, ha észreveszi, mi is következik hamarosan, feltelepszik a kanapéra, majd ütögetni kezdi kis tenyerével, miközben reménykedő tekintettel ismételgeti: "Csüccs!"
Már legalább egy hónapja csak úgy képes elaludni délután, vagy este, ha ott fekszem a kiságya mellett a földön. Esténként többször felébred, sokszor a fél éjszakát egy földre ledobott matracon töltöm. Vagy a férjem: az vonszolja félálomban az ágyneműjét hajnali 2-kor a gyerekszobába, akinek kevésbé fáj a háta és a dereka.