gemini

Sokkal nyugodtabban alszanak, mióta külön ágyuk van - valószínűleg azért, mert nem taposnak egymás fejére, miközben félálomban vándorolnak. :-) Amíg a kerítéssel körbezárt franciaágy volt a kuckójuk, egész éjjel jöttek-mentek, nem kis fájdalmat okozva ezzel a másiknak. Akit éppen megtapostak a sötétben, fájdalmasan felsírt, mire férjemmel csukott szemmel ugrottunk ki az ágyból, nehogy a zaj felébressze Hangát is. (Egyébként nagyon hamar felébresztik egymást, nem tudom, mikor kerülhetnek végre közös szobába mindhárman.) Sokszor pedig egyszerűen játszótérként fogták fel: ahogy betettem őket aludni, máris elkezdtek a kerítésen belül fogócskázni, birkózni hatalmas rötyögések közepette. 
Az új helyen már az esti szeánszot sem igénylik: idáig, miután betakartam őket, 10 percen keresztül soroltam, ki alszik még rajtuk kívül. Minden általuk ismert szó szerepelt a repertoárban: alszik a maci, alszik a béka, a motor, az autó, a hernyó... Most már azt is alig bírják kivárni, hogy betakarjam őket - el se kezdhetem sorolni az alvótársakat, Csenge a takaró igazgatása közben közli velem, hogy "pá-pá, anya, ajtó", azaz húzzak kifelé. :-) Meglepetten rájuk zárom az ajtót, ők pedig befordulnak a fal felé és alszanak. Az eszem megáll! :-) Hogy ezt is megérje az ember!
Férjuram többször megállapította Hangával játszva: egy gyerek 8 hónapos kora körül a legennivalóbb. Persze csak önző szülői oldalról nézve. :-) Már elég nagy, hogy reagáljon a külvilágra - azaz imádattal néz fel szüleire és örömében nyálas csókokkal borítja az állunkat és arcunkat - és még nem indult el nála az a "bosszantó" folyamat, amit a személyiség kibontakozásának neveznek. Egyszerűen csak egy földre szállt angyal és milyen kényelmes, hogy nincs még akarata! :-) Ez az idilli állapot eltart egészen 1 éves koráig, amikor a szülő letaglózva szembesül az első hisztivel: édes csemetéje megfeszíti egész testét és a földhöz vágja magát.
Lekopogom, nővérei mintha lassan kikerülnének a hisztikorszakból - 1 éves korukban kezdődött, egyre rosszabb lett és megtépázta addig amúgy normálisnak mondható idegrendszerünket. 2 évesen volt a csúcspont, azóta hanyatlik a dühkitörések intenzitása és gyakorisága, nem is emlékszem, mikor feküdtek le utoljára a boltban, vagy az utcán. Most a "nem" korszakban vagyunk (az "igen"-t ki sem tudják mondani), bármit kérdezek, arra "nem" a válasz. Poénból fel szoktam tenni a kérdést: "Kérsz csokit?" Válasz: "Nem!" Aztán kis fáziskéséssel leesik nekik, mit kérdeztem és igyekezetükben majd' elesnek, úgy pattannak fel és rohannak utánam. :-)
Egyik szomszédunkat vigasztaltam tegnap, nem tart már sokáig. Ő is ugyanazt éli át, amitől remélem, mi búcsúzunk lassan: a "ki bírja tovább" nevű játékot - a szülő a bolt előtt várakozva, vagy a bolt padlóján fetrengő, visító gyerek. Ki adja fel hamarabb és megy oda a másikhoz. Általában a szülő a gyengébb és a járókelők véleményétől tartva, vagy mert unja már, fogcsikorgatva felkapja csemetéjét és tovább cipeli. Aztán, mikor senki nem látja, megveri... :-( Nálunk a boltos unta meg. :-) Elindult Csenge felé, hogy megvigasztalja, aki rémülten felpattant és kiszaladt hozzánk. Egyébként csak addig voltak nagylegények lányaink, míg biztonságos távolságban tudtak minket: a hisztit mintha elvágták volna, ahogy kikerültünk látókörükből. Nem egy kellemes játszma, meg kell hogy mondjam, de másképp nem hagyják abba, engedni pedig öngyilkosság. Szerencsére már nem szokott előfordulni, ezt is kinövik előbb-utóbb.