Ma reggel én vittem Ajsát és Csengét az oviba, férjem Hangával korábban befordult a bölcsibe. Tényleg nem győzöm elégszer hangoztatni, mennyire meg vagyok elégedve az ovival (a teljesség kedvéért a bölcsivel is, iszonyú mázlink van). A csoportszoba ajtaján bekukkantva a következő pillanatképet kaptam el: óvónők, gyerekek lelkesen készítenek valami műfűszerűségből, krepp papírból húsvéti, tavaszi dekorációt, a szoba vidám színekkel, saját alkotásokkal díszítve... De igazság szerint tényleg mindegy, melyik napot veszem - minden reggel ugyanez a látvány fogad: barkácsoló, ragasztó, festegető gyerekek és óvónők. Ennek tényleg nagyon örülök.
Az elmúlt napokban valamilyen szinten minden lánykám beteg volt. Fel szokták tenni a kérdést: külön szoktuk-e választani néha az ikertestvéreket. Most is csak az bizonyosodott be számomra, hogy fölösleges kínzás erőltetni. Csütörtökön csak Csenge betegedett le, el szerettem volna vinni az orvoshoz...Ajsa a gondolattól is kikészült, hogy ne tartson velünk: sírt, kiborult, hogy ő nem jöhet, csak Csenge. A vége az lett, hogy mind az öten ott ücsörögtünk a rendelőben...egy beteg gyerekkel.
Végül Hangát hazaküldtem apával (túl sokat kellett várni, nem volt a közelben bili, normális wc, nem egy nagy élmény 3 egyre türelmetlenebb gyerekkel várakozni egy folyosón). A reakciója a hazafelé vezető úton végig olyan intenzitású volt, hogy csodálkozom, férjemet nem állították meg, vajon tényleg övé-e a gyerek, vagy épp most rabolja el. Bugi üvöltött, rúgkapált, tekeredett férjem ölében, szabadulni akart, visszarohanni. Egyébként ő sem tolerálja, ha szétszakad az ötösfogat...mindenhová mindig egyszerre kell mennünk. Szó szerint számon tartja, hány pár láb lép ki reggel az ajtón induláskor, senki nem válhat külön.
Ha olyasmit hallok, hogy jót tesz, ha külön csoportokba iratják az ikreket, mert az egyik fél elnyomhatja a másikat, ezáltal az "elnyomott" felszabadulhat, kiteljesedhet, részemről csak kétpetéjűekre tudok gondolni. Ők két egyszerre született testvérnek számítanak, ebben az esetben tényleg fennállhat, hogy bizonyos esetekben jó ötletnek tűnik a külön csoport, osztály. 
Nem tudom, ez csak ránk jellemző-e, de iszonyú hangosan beszélnek. Talán mert mindig túl kellett beszélniük valakit és versengeni kellett azért, kinek a mondanivalóját hallja meg anya és apa. Tisztára mint a madárfiókák - aki nagyobbra nyitja ki a csőrét, több gilisztát kap és nagyobb eséllyel indul neki az életnek.
Úgyhogy a végeredmény évek óta a totális hangzavar. Néha már berekedek, mert képtelenség túlkiabálni az alapzajt és a szüntelen csacsogást. Aki bepillantást nyer akár pár percre is kis, szokványos életünkbe, általában 5 perc elteltével felteszi a következő kérdést: "És mégis hogy szoktatok férjeddel beszélgetni?"
És a hab a tortán: Ajsa és Csenge hangszíne, hangmagassága. Férjem szerint elmehetnének szinkronizálni Alvint és a mókusakat. Én vég nélküli sipítozásnak hívom. Ráadásul csak nem tudtuk még kinőni, hogy nem kell mindenért azonnal sírni...így például azért sem, mert kiesett a hajunkból a csatt...és azért sem, mert nem kerül elsőre jó helyre a zokni sarka.
De befejeztem a panaszkodást: sipítoznak, csacsognak, eszméletlen az "alapzaj" egész nap...de min csodálkozom - 3, szinte egyidős Duracell csemetéről beszélek. :-)