Ahhoz képest, hogy pár hónapja még megvertek a nagyok (de tényleg), ha énekelni mertem, mostanában újra énekelhetek altató dalokat. Mit énekelhetek, kikövetelik! Ölbe kapom őket (azért az összebújás varázsát nagymértékben csökkenti, hogy két 13-14 kilós sajtkukac izeg-mozog az ölemben) és közös kántálásba kezdünk. A "Bóbita" és az "Este jó, este jó" elejét már együtt vonyítják velem...
Ezek szép pillanatok. De azért nagy általánosságban az otthonunkat egy diliházzal azonosítanám: kedves, aranyos, vicces lakókkal és ápolókkal. Az alapzaj akkora, hogy tutira minden szomszéd minket utál. Férjemmel csak kiabálva beszélgetünk egymással, de így sem halljuk, mit mond a másik, képtelenség őket túlharsogni. Ha a bentlakókra rátör a szokásos roham, egy idő után már mi, ápolók is csak fogainkat csattogtatjuk, vagy idegbeteg módjára vihogunk. Három ilyen kisgyerek mellett csak a folyamatos kármentesítés zajlik - előre nem nagyon haladunk. Fontos papírokat, borítékokat csak 2 hetes csúszással bontunk ki és meglepődve felkiáltunk: "Nézd már, ez a csekk hetek óta itt figyel!" 
Egy-egy extra fárasztó nap végén minden tárgyat az ellenségemnek tartok, mert beakad, leesik, kiborul... és ezzel biztos, hogy engem akar idegesíteni.  Sziszegve káromkodok egy széknek, bébikompnak - éppen annak, amiben hasraesek. :-) Na és persze minden monológom vége az, hogy "minket senki sem ért meg"...
Remélem, 3 éves koruktól könnyebb lesz - főleg, ha óvodába kerülnek, ahol lefárasztják őket. Jelenleg nem élünk, csak kiszolgálunk. Az a szerencsém, hogy férjem egy tibeti szerzetes nyugalmával rendelkezik, nehezen lehet kihozni a sodrából, ahhoz profinak kell lenni. Nagylányoknak azért néha sikerül... :-)

És a szép pillanatok, amiktől elolvadunk:
Ha közeleg az este, Csenge megállás nélkül kántálja kedvence első sorát

Ajsa elkapta Hangát pár cuppantósra