Na végre - Hangicsekünk is elindult! :-) Már hónapok óta feláll olyan helyeken, ahol nem kéne (magas kanapé, ahonnan hatalmasat lehet zuhanni, etetőszék, ahol inkább ülni kéne), de a földön elzárkózott minden próbálkozástól. Az üléssel ugyanezt csinálta: mikor egy idő után a türelmetlen, versenyszellemű szülők ültetni próbálták - "Na most már elég Hanga a szórakozásból, lassan 9 hónapos vagy, üljél végre!" - kiröhögött minket, csak azért is hanyatt vágta magát és tovakúszott.
Ezidáig kizárólag négykézláb üldözte nővéreit, majd átváltott egy furcsa "járásba": felegyenesedve, a két térdén járt. Erre is persze csak azért kényszerült, mert mindig tele a  keze játékokkal és így könnyebb cipelni, mint négykézláb. 
És most hetek óta rákapott végre az egyensúlyozásra - a két tappancsán. Feláll már támaszték nélkül, halad pár lépést, hatalmas becsapódással lecsüccsen a földre, újra feláll újra elindul... és közben virul a feje a boldogságtól, dagad a mellkasa a büszkeségtől, sőt nemegyszer meg is tapsolja magát a mutatvány végén. Cipőben biztosabban halad, ilyenkor több métert is megtesz - lehet, hogy kerítek neki egy itthoni cipőt, hadd legyen sikerélménye. :-)

Csenge és Ajsa személyisége totális, mindent betöltő, uraló...ááá, nem zavaró a dolog, hisz csak addig nem tudunk egymással két szót sem váltani férjemmel, míg ébren vannak. Az a napi röpke 12 óra meg csak úgy repül... :-) 
Ott kezdődik a dolog, hogy nem képesek halkan beszélni - csak olyan frekvencián és hangerővel, hogy a fejünk kettéhasad. És egyszerre, és kórusban, és egymást túlharsogva, és sikongva... Közben futnak, másznak, ugranak, forognak, apa hátára másznak - egy percre nem állnak meg. Kivéve, ha a Youtube-ot bámulhatják - habár egy idő után a monitor előtt is megindul a harc, mert Ajsa a Tv macit akarja nézni, Csenge pedig a Süsü zenéjét. Majd bejelentkezik Hanga is és lelkes-okos arckifejezéssel elkezdi nyomogatni a billentyűket, mert ő a Kukucska főcímzenéjére szeret énekelni és táncolni.
Itt jegyezném meg: Hanga még nem hisztizik, nem akaratoskodik (nővérei már rég a tűrőképességünk határait feszegették ilyen idősen), kivéve ha a számítógépről van szó. Megáll a gép előtt, küzd, hogy felmászhasson az előtte lévő székbe, sír, követelődzik, míg meg nem kapja a napi videó adagját. Ahogy bekapcsolom neki, a szeme felcsillan, tapsolni kezd, örömében sikongat - boldogsága határtalan. Türelmetlenül nyomogatja a gombokat, hátha gyorsítani tud a folyamaton, majd lenyűgözve figyeli a gyerekdalokat, mondókákat.

Visszatérve a nővérkékhez. Ha épp nem felpörgött állapotukban harsognak, viháncolnak - ez azért elég ritkán fordul elő - akkor azért nem tudok férjemmel egy mondatot sem váltani, mert valakire nadrágot, zoknit, cipőt húzunk, wc-re kísérjük, vigasztaljuk, mert a testvére elvette a játékát, valaki a három közül éhes, szomjas...nincs megállás egy másodpercre sem. Egyre kevesebb az energiánk, 3 éve életemet szinte a négy fal között töltöm, a tél hosszú volt, a lányokat semmivel sem lehet elfárasztani. Bízom a tavaszban, abban, hogy mennyi szabadidőnk lesz, ha már egyedül tudnak majd öltözni és wc-re menni :-), na és persze az óvodában, ami remélhetőleg ősztől összejön.