Férjem szerint szép dolog a lelkesedés, de többé ne csináljam. Ha ugyanis elkezdem beleélni magamat valamibe, annak általában nincs jó vége. Mégsem bírok tanulni a leckéből és megismétlem a hibát: azaz lelkesedem ész nélkül.
Ha tapsikolok, hogy végre a 3 gyerekkel eljutunk a Balcsira (de csak 4 nap erejéig, mert Duracellékkel annyi a maximum, amit ájulás-összeesés nélkül kibírunk idegen helyen), mind a három lázas-náthás-nyűgös lesz az indulás után, az összes szomszéd minket utál, mert ők ide pihenni jöttek, éjszaka nem alszanak az új helyszín és a betömődött orrlyukak miatt, napközben hipernyűgösek, mert betegek, menni nem hajlandóak, a vízben sikítanak és ha kimerészkedünk az apartmanból olyan bájos hisztis oldalukat mutatják, hogy a mellettünk elhaladó járókelők azt mormogják az orruk alatt: "El kéne verni az ilyen gyerekeket". 

Ha oda-vissza vagyok, hogy anyuéknál alszunk mindannyian egy péntek este erejéig és ez már hatalmas változatosságot jelent a mókuskerék után...akkor nagyiék háza előtt karambolozunk.

Vagy réveteg vigyorral a fejemen lelkesedem, hogy talán látom már az alagút végét , csak elkövetkezik végre az az állapot, hogy nappal dolgozhatunk, nem éjszakába nyúlóan, hajnalban, félálomban, hisz minden gyermekünk lassan beilleszkedik az oviba, bölcsibe...Felmerült az is, hogy esetleg pihenni is lehetne az elmúlt 3 és fél év után először... De nem, a sors ismét figyelmeztetett, hogy  hagyjak fel ezzel az idegesítő szokásommal.
Kezdődött azzal, hogy Csengét, Ajsát kirakták az oviból, mert rondán köhögnek. Kórházi nővérkének érzem magam a héten. A kötelező gyógyszerbeadás minden reggel és este elvisz legalább egy órát: kétféle spray befújása 6 orrlyukba, fülcsöpögtetés 6 fülbe, szemcsepegtetés (ez csak egy szembe, de mire rábeszélem Ajsát, hogy legyen ügyes nagylány, anya is nagyon ügyes lesz, csak nézzen fel a plafonra és ne pánikoljon be, hogy szétfeszítem a szemét...), antibiotikum, köhögés elleni oldat, köhögés elleni szirup 3 szájba, na és orrszívás, orrfújás, ki mit tud... És akkor a hűtőfürdőt már ne is említsük.

De a lényeg csak ezután kezdődött: két nappal nagyok lebetegedése után hajnalban a gyerekszobából hörgő-sípoló hangot hallunk, Hanga bugink is bejelentkezett. Iszonyú rondán köhögött, úgy éreztem, szakad a tüdeje minden egyes alkalommal, emellé 39 fölötti lázat produkált.
Nem szeretem, ha doki nénink aggódó pillantásokat vet rám tüdőhallgatás közben, mert annak soha nincs jó vége. Továbbküldte végül Bugit mellkasröntgenre, de szerencsére nincs tüdő,- "csak" hörghurut gyulladása. De azért nem volt jó érzés kivárni a vizsgálat eredményét, mert ilyenkor minden lepereg az ember szeme előtt.
Jelenleg mindenki köhög, ki tüdőszaggatóan, ki öklendezve, a beadandó gyógyszerek száma meg végtelen. Szomszédunk megvigasztalt, legközelebb februárban mennek lányaink oviba, bölcsibe, így volt ez náluk is. Értem.

A nagybetegek - szerencsére ha épp nem lázasak és nem fuldokolnak, legalább jókedvűek