Őszintén szólva a hátam közepére kívánom a délelőtti kiruccanásainkat - pedig a háztól pár utcányira tudunk csak eltávolodni. A "sétálj egyedül 3 ilyen korú gyerekkel" előadás csak addig működik, amíg mindhárman együttműködőek. Csenge és Ajsa velem együtt tolják Hanga babakocsiját, én terpeszállásban haladok mögöttük, kis tappancsaikkal lábam előtt tipegnek. 
És mi szükséges ahhoz, hogy ez a csigatempóban végrehajtott "könnyed" séta horrorrá változzon? Szinte semmi - három gyereknél elég nagy a valószínűsége, hogy valakire rátör a roham: éhes, szomjas lesz, front van, bal lábbal kelt fel, álmos, nyűgös, valaki ferde szemmel nézett rá az utcán, még nem akar hazamenni, haza akar menni, ki szeretne mászni a babakocsiból(Hanga), elesett, nem akarja megfogni a kezem, ő egyedül is tud biztonságosan közlekedni, másik irányba akar menni... Én meg állok középen égre emelt tekintettel.
A műsorszám a következő: Csenge nem akar még kimenni a boltból, így először egy vásárlóval ölbe veteti magát - szerencsétlen áldozata nem tud mit kezdeni a helyzettel és kétségbeesetten pislog felém. 2 perc elteltével Csenge átmászik a boltos ölébe és szorosan öleli nyakát. Ilyenkor a bepróbálkozó "nénik" naívan azt hiszik, bármit is számít az a mondat csemetémnél, hogy "gyere, hazaviszlek magammal!". Reakció: Csenge "megmenekültem" arckifejezéssel boldogan integet nekem a magasból: "pá-pá anya!"
Rutinosan tudom, ilyenkor csak a egy dolog működik. Ígérhetek otthoni mesenézést, kérhetem szépen (Hanga már álmos, éhes, menjünk haza ill. néni is megy haza aludni...), semmi sem segít. Sóhajtva odabattyogok, lefejtem elfehéredő ujjait a nő nyakáról, bal karommal cipelem ölemben, mint egy zsákot, jobb kezemmel fogom Ajsa kezét és tolom Hanga babakocsiját. Tapasztalatból tudom, mi történik, ha most lerakom a földre. Először is nem hajlandó járni, gumibábu módjára összecsuklik és legfeljebb csak a kapucnijánál fogva húzhatom a térdén, hasán magam után a járókelők csodálkozó tekintetének kereszttüzében (szoktam ezt csinálni). Ha elengedem, elkezd visszarohanni a nénikhez, persze figyelmen kívül hagyva a száguldozó autókat. Így hát magamban káromkodva és szépen fejlődő izmaimat megfeszítve vonszolom-cipelem magammal Csengét, tolom a babakocsit, szorítom Ajsa kezét még pár méteren keresztül. Pár perc elteltével vagy sikerül hatnom rá szép szavakkal, észérvekkel, vagy nem. Ha lenyugszik és illedelmesen végre megfogja a kezem (a járdát nem különböztetik meg az úttesttől, olyan csélcsap módjára közlekednek, hogy még az embereknek is nekiszaladnak - miért nézzek előre, ha hátrafelé is lehet?), Ajsa kezdi elölről az egészet. Évezredeknek tűnik, mire végre hazaérünk. 
Viszont rengeteg ingyenkaját bezsebelünk így: a járókelők rendre megsajnálják vonyító lányaimat, és hol almával, hol cukorkával igyekeznek megnyugtatni őket. Ha nem lesz kajára pénzünk, csak kiállok velük az utcára.
A bölcsis játszóházzal is ugyanez a helyzet: annyira imádják, hogy nem tudom hazahozni őket. Főleg Csenge műsorozik, Ajsa szépen indul, ha jelzem, hogy most már megyünk. Először egy anyuka ölébe mászik fel, majd következik a gondozónő... ha végre kijutottunk a folyósóra, egy gyanútlanul arra sétáló dadus, konyhás néni karjaiba kéredzkedik fel zokogva. Minden alkalommal megfogadom: soha többé nem indulok el velük egyedül sehová. Gőzölgő fejjel tépem le otthon róluk a 3 kiskabátot, 6 cipőt, 3 pulóvert, 3 nadrágot, rohangálásba kezdek, mert Hanga éhes-álmos, nővérkék éhesek-szomjasak-álmosak... Az idegállapotomat hűen visszaadja az a kép, ahogy ezek után az általános hangzavart túlkiabálva (és ezzel növelve) 20 percen keresztül hangosan kántáltam megállás nélkül a "pám-párám-párám-pám, felpattan a lovára" értelmetlen szóhalmazt. Aztán másnap, vagy két nap múlva délelőtt újra nyakunkba vesszük a környéket, mert amit otthon levágnak a négy fal között napközben, az még ennél is rosszabb.