Tegnap egész este ezt ismételgettem: "Utálom, utálom, utálom!" A hideg ráz ettől az időjárástól, még alig kezdődött el, de máris utálom a korán sötétedő, nyálkás, esős őszt és telet. Mit fogunk csinálni a lányokkal, mire férjem hazajön, már sötét lesz lassan, ők meg tele lesznek levezetetlen energiával. Így elhatároztam, bármennyire életveszélyes is, de muszáj lesz napközben is elindulnom a három csemetével sétálni, mert teljesen be fognak hülyülni a bezártságtól. 
Kezdjük akkor már ma, úgyis vissza akartam vinni egy cipőt kicserélni egy számmal nagyobbra. Már az élvezetes dolog volt, amíg 3 gyereket felöltöztettem rétegesen - milyen egyszerű volt nyáron, mindenki kapott egy sortot és indulhattunk! Csenge és Ajsa motorral jöttek, Hangát babakocsiban toltam. Végül is az úttesten való átkelést leszámítva nem volt probléma, igaz felért egy másfél órás aerobic-kal és maximális koncentrálást igényelt. Mikor férjem meghallotta telefonon keresztül, mire készülök, kicsit bepánikolt, mert ismeri a "hiperaktívokat" - ha csak a két nagyot viszi sétálni, akkor is állandóan ki vannak téve a balesetveszélyes helyzeteknek, nehéz egy embernek két ellenkező irányba motorozó gyerekre vigyáznia, főleg, ha a járda csak másfél méter széles, mellettük pedig autók cikáznak.
"Kedvenc" szituációm a mai sétán: átkelés az úton. Szétnéztem, autó sehol a közelben, induljunk! Csenge már az úttest közepén motorozik, Hanga babakocsija szintén lent van, de Ajsa még harcol a magas padkával - ő egyedül is le tud ugratni a motorjával, ne segítsek. Közben már pár autó feltorlódott és türelmesen várják, amíg átküzdjük magunkat a túloldalra. :-) Lényeg a lényeg, nem unatkoztam és a kabátomra sem volt szükség: elég sokat futottam a babakocsival, amit leggyakrabban kordonként használtam, ezzel védve őket a száguldozó autóktól. A járókelők egyszerűen megálltak és szájtátva figyelték, hogyan rohangál egy őrült nő babakocsival fel és alá két kismotor között. :-)