Tömören összegezve az elmúlt 6 hónapban felvett idegtépő szokásukat: ha családtagokkal találkoznak nagylányaim, átmennek kényes-ellenszenves kisbékába, idegeneknek ezzel szemben elvarázsoló személyiségüket veszik elő. Persze lehetne fordítva is, nem tudom melyik lenne a rosszabb variáció.
Nagyszülők jelenlétében nem tudunk beszélni, járni, enni, akaratosak vagyunk és kényesek. A vadidegen nővel, aki meg mögöttünk áll a sorban, angyali arccal kikezdünk, kézen fogjuk, haza is mennénk vele, ha vinne. Háromszor visszamegyünk hozzá, hogy integessünk még egyet és ártatlanul pislogunk nagy szempilláinkkal...Tiszta skizofrén állapot.
Nagyszülők érthető módon elfogultak és így is imádnivalóknak tartják őket (csak a szép pillanatokra emlékeznek)- mi azonban látjuk az ÓRIÁSI különbséget férjemmel és sokszor tényleg a fojtogató düh tölt el mindkettőnket, hogy már megint mi ez a hülyeség.
Amire általában büszke vagyok, annak épp az ellenkezőjét produkálják családi körben, én meg aztán magyarázkodhatok, hogy áááá, nem is ilyenek, most csak az Ördögűzőből mutatnak be egy jelenetet.
Folyamatosan betegek vagyunk 2 hete: kezdte Csenge még a tokaji út előtt, pár nappal később átadta Ajsának, az utolsó napokra pedig porondra lépett kicsi Hangánk is. Na ez szerintem pofátlanság, komolyan mondom, ilyen nincs. De miért pont arra a másfél hétre, mikor kikapcsolódni megyünk?
