Étvágytalanság. Soha nem volt Ajsa egy "állandóan fejét tömő" gyermek, de most felülmúlta önmagát. Fél évvel ezelőtt belenyugodtam, hogy vannak korszakaik, egyszer csak húst esznek, de azt töménytelen mennyiségben, majd megunják, következik a sajtkorszak és 20 dkg-at nyomnak be egy ültő helyükben. Vegyesen nem hajlandóak enni dolgokat (pl. krumpli és köret), egymás után külön fogyasztják el. Teljesen kiszámíthatatlanok: amit egyik nap megesznek, attól 2 nap múlva visítanak.
És most eljutottunk egy nehéz korszakba: Ajsa semmit sem eszik. Nem eszik húst, tésztát, krumplit, zöldséget, gyümölcsöt, semmit. Csenge ezzel szemben bármikor képes komótosan, jóízűen falatozni és hiába hívja szigorúan testvérét az asztalhoz, Ajsa csak sírva "nem"-mel válaszol - mintha kínpadra kéne vonulnia. Erőm 90 %-át az foglalja le, hogy Ajsába valamilyen "normális" étel kerüljön. Kimerítenek a próbálkozások, kudarcok, felőrli a maradék energiámat is. Hetek óta csak babapiskótát és háztartási kekszet hajlandó enni.
Tegnap cikkek után kutattam a témával kapcsolatban. Ma próbát tettem az egyik elolvasása után. Tegnap elkeseredésemben egy borsó-répa konzervet nyitottam fel: egyétek. 1 héttel ezelőtt odavoltak a bébirépáért, most természetesen gondosan elkerülték kanalaikkal a répákat és kiették mellőle a borsót - soha nem lehet eltalálni, mi jönne be... (főleg Ajsa volt nagyon lelkes). Az eredménytől felbátorodva mára borsófőzeléket terveztem sült virslivel, ugyanis a virsli még az egyetlen dolog, amit kényes ízlésű lányom örömmel csemegéz.
Reggel Ajsa megevett magában, minden nélkül 1 szelet kenyeret(!) (ehhez előtte bohóckodnom kellett 20 percet, jól jött még Csenge hívó szava is, aki már rég az asztalnál reggelizett - fél évvel ezelőtt nem tudtam volna elképzelni, hogy ennek is örülni fogok valamikor). 10-kor éhenkórászkám már ott sertepertélt a szekrény körül és közölte: "kocsi". A kocsi csokit jelent nála, jelen esetben babapiskótát, kekszet. Szuper, gondoltam magamban, igaz, hogy már Hangát kéne lefektetnem, de előtte gyorsan összedobom a tervezett ebédet, 3 perc és kész. 
Ha valaki azt hiszi, hogy Ajsa akár csak megkóstolni hajlandó lett volna, az nem ismeri a 2 és fél évesek elszánt makacsságát. (Férjem gyakran elismerően nyilatkozik arról, milyen elképesztően kitartó tud lenni egy gyerek sírásban, hisztiben, duzzogásban.)
Számat keményen összeszorítva tartottam magam a tanácsokhoz, többek között ahhoz, hogy a hisztiző gyermekről igyekszünk nem tudomást venni, ne vegye észre, hogy fogadó közönsége van. Egy idő után szerencsére átment az idegrendszerem abba az állapotba, hogy már minden mindegy (így azért könnyebb elviselni egy 30 perces szünet nélküli áriát), és kifejezéstelen zombifejjel etettem Hangát - néha azért lopva rápillantottam, nem pisilt-e oda dühében a padlóra. 
Jelentem, 10-től fél 1-ig tartott a harc: ő babapiskótát követelt, nyissam ki a hűtőt (ott a Túró Rudi), én pedig minden alkalommal tőlem telhető nyugalommal közöltem: "Ha éhes vagy, itt a borsó és a virsli". Hosszú délelőtt volt - jobban elfárasztott, mintha fizikai munkát végeztem volna. Ebéd nélkül beraktam aludni, rögtön elaludt, őt is kimerítette a csata. Ha fölkel, ismét elérakom a tányért - csak legyen elég türelmem.