gemini

Estére már csak vonszoljuk magunkat férjemmel - a lefekvés előtti teendők (3 gyerek fürdetése, vacsora, kötelező pluszmelók, beiktatott nyűgösködő műsorok elhárítása, a lefekvés elhúzására irányuló törekvéseik kijátszása) 3 órát vesz igénybe. Ha 8-kor akarom rájuk zárni az ajtót (miközben naivan azt hiszem, még nem kell ma ötször bemennem, hogy leszidjam őket), 5-kor már neki kell látni a teendőknek.
És a lényeg csak ilyenkor kezdődik: mesteri módon szövetkeznek és mindent kitalálnak, csak még egy kicsit elhalaszthassák az alvást.
Pl. egész délután nem akarnak semmit vacsorázni, de mikor bejelentem, hogy "lefekvés", mint az őrültek rohannak az asztalhoz "éhes vagyok" felkiáltással. Na persze, mikor előrelátóan "rajtam nem fogtok ki" észjárással egész délután tömöm őket és már a vacsorát befejező kakaót sem tudják meginni, annyira tele vannak, vajon mi a reakció? Anya elkiáltja magát: "lefekvés" és már tepernek is az asztalhoz "Csenge nagyon éhes" kiáltással. Hogy eszem a szívüket! :-)
De van még más is a repertoárban: nem akarok lefeküdni, inni kérek. Egy idő után, megunva az újabb időhúzó játékot, már előre kínálgattam őket innivalóval, hogy ne az ajtó bezárásakor jusson eszükbe, éppen szomjan halnak. Megisznak egy vödörnyi baracklevet, de az altatódal végén, mikor tudják, mi következik, kétségbeesve vízért könyörögnek. Üvöltenek, szenvednek, ideges anya odalöki a vizet (mást már nem kapsz, mert fogat mostál), megelégedve átveszik a poharat és isznak belőle KÉT kortyot. És ez a két korty hosszú-hosszú percekig tart. Múltkor férjem kiszúrta, mit is csinál Csenge ilyenkor: belekortyol a vízbe, visszaköpi, belekortyol, visszaköpi...naná, hogy sokáig tart. Közben elégtétellel nyugtázza, hogy szülei ott állnak ágyánál és várakoznak. 
Az a szerencse, hogy az esetek többségében valamelyikünk teljesen nyugodt - miközben a másik már teljesen lemerült. Van, amikor engem száll meg a békesség, végtelen türelem, máskor férjem van soron. Pedig ilyentájt, mikor már csak percek választanak el attól, hogy végre leüljek és kifújjam magam és energiatartalékom már mínuszban, eléggé rosszul esik az időhúzás.
Furcsa, hogy szomszédaink egyáltalán még köszönnek nekünk. Vajon mi járhat a fejükben, mikor kétségbeesett kiátásokat hallanak tőlünk: "éhes vagyok, vizet, vizet"?
Lányaink nagyon viccesek - még mást is kitaláltak. Rajtuk van az éjszakai pelenka és felváltva rohannak vigyorogva a wc-re, mert pisilni, vagy kakilni kell. Pizsama le, pelenka le, budira fel. A kakis sztori sokkal viccesebb, mert azzal tovább lehet ücsörögni a wc-n. A végén nem csinálnak semmit (morogva visszarakom a pelenkát, nadrágot), ők pedig megelégedve futnak vissza ágyukba.
De még össze szoktak balhézni az ágyukban alvó kutyákon, nyuszin, babán, vagy egyszerűen azért, mert Csenge átmászott Ajsa ágyába és ez nem tetszik neki. Aztán felébresztik a gyerekszobában velük alvó Hangát...na ekkor már egymásra mutogatunk férjemmel - "menj be te, nem te menj be" - , mert már se a lábunkban nincs erő, se a fejünkben egy ép idegszál.
Egyébként az időhúzást leszámítva, Csenge és Ajsa alvási szokásaival maximálisan elégedett vagyok. Másfél évesen még felriadtak minden apró zajra, elkezdtek sírni...2 éves koruktól ez teljesen megváltozott. Sírhat Hanga, bekapcsolhatom hajnali 2-kor a mikrót - csak befordulnak a fal felé és alszanak tovább. Felébrednek a sírásra, de nem törődnek vele. Mint a fáradt felnőttek - igényük lett az egész éjszakán át tartó alvásra. Azóta lehet bármekkora lárma, nem érdekli őket, egyszer sem kelnek fel - aludni akarnak és kész. A kedvencem, amikor reggel 7-kor ébresztem őket és Csenge, mint egy durcás kamasz rámvágja az ajtót morcos-bozontos fejjel, miközben közli velem: "Csenge alszik, zárd be az ajtót!"