gemini

Ikersiker után nálam pattog a labda a játékban, íme hát 7 titok rólam:

Férjemmel 2003 márciusában megismerkedtünk, másfél hónap múlva összeköltöztünk, decemberben pedig már meg is volt az eljegyzés. 1,5 év múlva lagzi, szinte napra pontosan az első házassági évfordulóra érkeznek az ikrek, nem sokkal később a legkisebb picur. Férjuram néha hitetlenkedve összeráncolja szemöldökét: "Tényleg 5 éve volt az első randink és három gyerekünk van?"

Annak ellenére, hogy magyar állampolgárok gyerekeként magyar állampolgárnak születtem, a személyimben ez szerepel: Születési hely: Szovjetunió. A zuram hangosan nyerít minden alkalommal, ha meglátja. :-) Hosszú történet.

"Gilmore lányok" és "politikai elemző műsor" rajongó vagyok. A kettő kicsit kizárja egymást, de ez van. :-) 

11-15 éves koromig elvakult Michael Jackson rajongó voltam, fanatikusan védelmembe vettem, ha bárki bántani merészelte. :-)

A legnagyobb női titok: 1980-ban születtem.

Kisebb problémáink voltak a katolikusokkal, reformátusokkal, lányainkat így unitáriusoknak kereszteltük meg.

23 éves koromig még bekapcsolni is féltem egy számítógépet, maximálisan idegennek éreztem. Férjem karolt fel és adta át tudását, aminek köszönhetően ma már html kódokkal machinálok szabadidőmben.

Nem nagyon tudom kinek továbbadni a stafétabotot, akiket olvasgatok, már azt hiszem mind kitárulkoztak. 

A szombat reggel hihetetlenül békésen és édesen kezdődött. Anya kómásan nyitja nagylányok szobájának ajtaját, terelem őket kifelé összeragadt szemekkel, apa szintén kómásan pislog az ágyban. Mindhárom lánykánk legangyalibb formáját hozza - semmi nyűgösködés, parancsolgatás éhgyomorra (persze ez a jókedv annak is köszönhető, hogy nem 7-kor keltettem őket, elaludtunk). Apa azon kapja magát, hogy csemetéi levegővétel nélkül csivitelnek, Ajsa a mellkasára hajtja fejét, Hanga rámászik a hasára, Csenge a lábát igyekszik betakarni. Elhalmozzák édes dumájukkal: "apa lába, apa lába, apa lába szőrös, takarom apa lábát, hozok kávét apának, apa álmos, apa alszik..." És csak csivitelnek, csivitelnek... 
Anya gyorsan ugrik hát, lányaim kávét óhajtanak vinni apjuknak az ágyba, szobalány már indul is a konyha felé csukott szemekkel - tele vannak energiával. Én még nem, de nagyon édes az igyekezetük. Közelharcot vívva elérem, hogy én vihessem a kávét, Ajsa viszi a kiskanalat, Csenge a csészealjat. Apa megelégedett mosollyal trónol az ágy közepén, kis törpilláim kommentálva minden cselekedetüket vidáman csacsognak: "hozom a kávét, anya hozza a kávét, hozom a kanalat, apa tessék, vigyázz apa, forró, fújjad meg - mindezt egy szuszra". Apa kissé hitetlenkedve pislog, "mi ütött ezekbe?" tekintettel, majd kávéját kortyolgatva megjegyzi: "Na így képzeltem el az apaságot." :-)
 

Tegnap este moziban voltam! A karácsonyi díszbe feldíszített plázában KÉNYELMES TEMPÓBAN sétálva olyan izgatottnak éreztem magam, mint egy kamaszlány, aki első randijára készül. Atyaég, körülöttem néhányan gyerekkel vásárolnak, nálam meg egy sincs, nem érzem azt a lázas-feszült koncentrációt, ami minden sétánkat végigkíséri...
(Csak egy kis kitérő. Hogy hívták a filmben DiCaprio barátnőjét? Naná, hogy Ajsának. :-) )
A három gyermek lefektetése apa feladata lett, nem vele, hanem egy barátnőmmel ruccantam ki az éjszakába. Hanga nagyon kicsi még és annyira ragaszkodik hozzám, hogy már attól kétségbeesik ha rajtam kívül más is van a szobában, engem pedig szem elől téveszt - ilyenkor keserves sírással kúszik bármerre, csakhogy rám találjon. Így kettesben még egy darabig nem mozdulhatunk ki férjemmel hosszabb időre (pl. mozi, színház), csak felváltva tudjuk megoldani.
Mindhárom lány imádja az apját, akit nem is apának, inkább "másik" anyának tekintenek. Rendre elámulnak idegen anyák, nagymamák férjuramtól, és megdicsérik, mikor látják, milyen odaadással, gyöngédséggel, szeretettel foglalkozik lányaival. Sokszor hallottam, sok apa nem tud még mit kezdeni az első 1-2 évben gyerekeivel, ez az időszak főleg az anya-gyermek szoros kapcsolatáról szól. Férjemet mély vízbe lökte a sors a 2 és fél éve érkezett ikerpárral, az új helyzet anya-szerepbe kényszerítette őt is. 
Nagy mázlim van, hogy kifogtam az aranyhalat. :-) Sok történetet mesél ő is más apákról, akik merőben másképp fogják fel a gyerekkel való törődést (inkább nem törődést, nem is nagyon akaródznak belefolyni, majd később, ha "értelmes lény" lesz), ilyenkor vigyorogva megkérdezi: "Lehet, hogy én csinálok valamit rosszul? Inkább el kéne mennem sörözni, vagy valami hobbit kéne találnom. :-)"

Szerencsére a pár hónappal ezelőtti nem alvás csak átmenet volt, lekopogom, most minden nap összejön délután, és este is kevesebb a műsor. Legnagyobb megdöbbenésemre nem nyitogatják az ajtót, ha bezárjuk magunk mögött, pedig nem is olyan rég ez akasztott ki a legjobban. Abban a pár hétig tartó rettenetes korszakban, mikor féltek egyedül maradni a szobájukban villanyoltás után, állandóan ki-be rohangáltak, nemhogy az ágyukban nem maradtak meg, de még a szobájukban sem. Így aztán Hangát sem tudtam altatni, teljesen kiborítottak... Legszívesebben visszaállítottam volna a régi rendszert, a rácsos ágyat - azzal legalább lokalizálni lehet a két örökmozgót. 
Elképesztően jó érzés úgy hátradőlni, hogy csak a csendet hallom - alszanak mind a hárman. Ennyi kell csak a sima idegrendszerhez - abban a pár hétben közel álltam egy diliházhoz. :-)
A séták ötösben továbbra is nagyon fárasztóak (a téli réteges öltözködést már nem is említem). Minden alkalommal, ha hazatérünk férjemmel a porontyokkal, egy két szavas jóleső káromkodással rúgjuk be a bejárati ajtót - gondolom egyszer majd ez is könnyebb lesz. 
Minap Csengét és Ajsát teljesen kifárasztotta a nagyiéknál eltöltött nap (na meg a délutáni alvás elmaradása, nagyszülőknél nem alszanak), estére már csak annyira futotta az erejükből, hogy csendben, békésen játsszanak a nappaliban. Kaján vigyorral figyeltük őket férjurammal: semmi nyüszítés, parancsolgatás, ugrálás. Eljön a Kánaán, ha oviba mennek és egész napos programban lesz részük. Mi már csak szelíd, lefárasztott angyalkákat kapunk a nap végére - vagy csak áltatom magam? :-)
A viselkedésük teljesen kiszámíthatatlan: nem lehet megmondani, ki hogy fog viselkedni adott szituációban. Hol az egyik félős, hol a másik, hol egyik alszik el minden este könnyedén, hol a másik - de mindig mindent felváltva tesznek. Mintha lenne egy adag nyűgösség, félelem, alvásundor és ez ki-be járkálna közöttük. Valaki mindig csinálja a műsort. Azért nagy általánosságban jellemző pár dolog. Csenge dumásabb (egész nap be nem áll a szája, egy percen belül 50-szer ismétel el egy parancsszót), Ajsa csak akkor beszél, ha fontosnak tartja, ő inkább csendben, elvonulva játszik (a kézügyessége nagyon jó). Csengének kevesebb türelme van a dolgokhoz, két percenként váltja a játékait, állandó mozgásban van, mialatt testvére elmélyülten alkot. Csenge a főnök, Ajsa a művésznő.
A szeretet elosztása három felé iszonyú nehéz feladat - mindenkinek szüksége van néha, hogy csak vele foglalkozzam. Hanga rám mászik, átölel, de már közeledik Ajsa is, neki is romantikázós kedve támadt... Nem egyszerű. És általában az a végeredmény, hogy senkinek sem tudtam eléggé megfelelni. Szegény Hangának csak akkor van lehetősége végre anyával kettesben maradnia és maximális törődést kapnia, ha a nővérkéi alszanak.

Ha a testvéreimnek sikerült, én is a fejemre húzom a vödröt

Az átmeneti fülbevalóm

A szeme sem áll jól :-)

Csipet Csapat

Nagy ritkán (3 hetente egyszer) békés pillanatokat is megélünk a megszokott diliház "fíling" mellett. Ilyenkor békésen heverészünk férjemmel a játékmatracon, amerre a szem ellát, töprengő tarkókat látunk, akik külön-külön elvonulva elmélyedve játszanak játékaikkal. Férjem minden alkalommal felsóhajt: "Na így képzeltem el még gyermektelenül: ilyen lesz, ha lányaim lesznek. Fésülgetik csendben a babáik haját." 

Ezek azok a pillanatok, amik nem jellemzőek családunkra - sokkal inkább az elképesztő helyekre való felmászás, birkózás, visongás, fejek koppanása a falon, földön. És már Hangát is magukkal rántották. Teljes mértékben ő is benne van minden hülyeségben. A három csemete kapcsolata az elmúlt hetekben megváltozott: idáig Hangicsek okosan pislogva figyelte nővérei csínytevéseit, birkózását (leste a technikát), most már ő is aktív szerepet vállal benne. Mit vállal, kezdeményez! Térdelőállásból ráugrik kétszer akkora testvéreire és megtámadja őket. Na persze a nagylányoknak sem kell több - olyan erővel gyűrik, vonszolják picurt, mintha velük egyidős volna. Az esti felpörgéseik így most még durvábbak - úgy néznek ki, mint egy Laokoon-csoport. Döbbenten figyeljük férjemmel, Hanga milyen hévvel és kókány szemekkel támad testvéreire és ugrásrakészen figyeljük, mikor kell közbeavatkoznunk.
 

Ma Hanga átesett egy brutális törzsi rítuson: immáron neki is van fülbevalója! Apja vitte el lefogni, mindig szegényre hárítom az ilyen feladatokat. Állítólag jobban viselte, mint más gyerekek, kifelé jövet már kikezdett a fodrászat teljes személyzetével. (Ez a viselkedés egyébként jellemző rá, bárhol, bármikor levigyorogja az embereket a lábáról. Nagyon cuki. :-))
Nővérei már kb. 2 hónaposan átestek ezen, igaz az kevésbé volt szép látvány: míg Hangának géppel csinálták, a két lánynak tűvel (még túl kicsik voltak ugyanis).
Hogy miért voltunk ilyen "kegyetlen" szülők, annak egyszerű és praktikus okai vannak. Mielőtt a nagylányok megszülettek, a kezdő, fiatal, tapasztalatlan szülőjelöltekben felmerült egyszercsak a kérdés: "És ha teljesen egyformák, hogy különböztetjük meg őket?" És jött a megvilágosodás: Csenge lesz a Nap, Ajsa pedig a Hold. Kizárásos alapon Hangának csillag lesz a végleges fülbevalója. Férjem még felvetette a Szaturnuszt, de senki nem vette komolyan. :-)
Lányok születése után persze rájöttünk, hogy azért megismerjük a saját gyerekeinket - igaz ez csak nekünk ment és megy, mindenki a mai napig azt kérdezgeti: "De mi alapján különböztetitek meg őket? Na persze az elején mi sem voltunk ám ilyen zsenik, el kell hogy áruljam, az első héten nem mertük levenni róluk a kórházi szalagjaikat. :-)

Tegnap kissé lebénultan ébredtem: nem tudtam felkelni az ágyból, csak férjem segítségével, nem tudtam elfordítani a fejem, képtelen voltam leülni, felállni, gyereket megemelni, lehajolni, egyszóval lerokkantam. A lehetőségek tárháza végtelen: egy rossz mozdulattól a becsípődött idegen át a gerincsérvig minden lehet. Anyu kivett egy nap szabit és tegnap egész nap engem gyógyítgatott, unokákat pesztrált, "kaki, kaki" kiáltással wc felé rohanó gyerekek után szaladgált. Én eközben igyekeztem minél kevesebb mozdulatsort elvégezve létezni és magamban jajongani a minden mozdulatomat kísérő fájdalomtól.
Ma már kicsit jobb a helyzet és el tudom látni őket, még ha fáj is, igaz a jobb vállam továbbra is 20 cm-rel lejjebb helyezkedik el, mint a bal, eltorzult ferde nyakammal pedig olyan a testtartásom, mint egy csodálkozó madárnak. Férjem tegnap meg is jegyezte: "Egész entellektüel, olyan, mintha egyfolytában tűnődnél valamin." Egyébként szabit vett ki csütörtöktől, úgyhogy tudok majd regenerálódni.
Kimérten végzem minden mozdulatomat, anyu szerint (aki a háziorvosom is egyben :-)) ha szerencsém van, 1 hét és újra magamra akaszthatok 3 gyermeket. A kedvencem továbbra is az, hogy egy nap a két nővérke kb. 30-szor kiabálja: "kaki", 30-szor emelem fel őket összeszorított fogakkal a wc-re, majd 2 másodperc elteltével bájos mosoly kíséretében közlik: "elment, alszik" - azaz visszabújt. Nem is tudok elképzelni jobb gyógymódot.

Őszintén szólva a hátam közepére kívánom a délelőtti kiruccanásainkat - pedig a háztól pár utcányira tudunk csak eltávolodni. A "sétálj egyedül 3 ilyen korú gyerekkel" előadás csak addig működik, amíg mindhárman együttműködőek. Csenge és Ajsa velem együtt tolják Hanga babakocsiját, én terpeszállásban haladok mögöttük, kis tappancsaikkal lábam előtt tipegnek. 
És mi szükséges ahhoz, hogy ez a csigatempóban végrehajtott "könnyed" séta horrorrá változzon? Szinte semmi - három gyereknél elég nagy a valószínűsége, hogy valakire rátör a roham: éhes, szomjas lesz, front van, bal lábbal kelt fel, álmos, nyűgös, valaki ferde szemmel nézett rá az utcán, még nem akar hazamenni, haza akar menni, ki szeretne mászni a babakocsiból(Hanga), elesett, nem akarja megfogni a kezem, ő egyedül is tud biztonságosan közlekedni, másik irányba akar menni... Én meg állok középen égre emelt tekintettel.
A műsorszám a következő: Csenge nem akar még kimenni a boltból, így először egy vásárlóval ölbe veteti magát - szerencsétlen áldozata nem tud mit kezdeni a helyzettel és kétségbeesetten pislog felém. 2 perc elteltével Csenge átmászik a boltos ölébe és szorosan öleli nyakát. Ilyenkor a bepróbálkozó "nénik" naívan azt hiszik, bármit is számít az a mondat csemetémnél, hogy "gyere, hazaviszlek magammal!". Reakció: Csenge "megmenekültem" arckifejezéssel boldogan integet nekem a magasból: "pá-pá anya!"
Rutinosan tudom, ilyenkor csak a egy dolog működik. Ígérhetek otthoni mesenézést, kérhetem szépen (Hanga már álmos, éhes, menjünk haza ill. néni is megy haza aludni...), semmi sem segít. Sóhajtva odabattyogok, lefejtem elfehéredő ujjait a nő nyakáról, bal karommal cipelem ölemben, mint egy zsákot, jobb kezemmel fogom Ajsa kezét és tolom Hanga babakocsiját. Tapasztalatból tudom, mi történik, ha most lerakom a földre. Először is nem hajlandó járni, gumibábu módjára összecsuklik és legfeljebb csak a kapucnijánál fogva húzhatom a térdén, hasán magam után a járókelők csodálkozó tekintetének kereszttüzében (szoktam ezt csinálni). Ha elengedem, elkezd visszarohanni a nénikhez, persze figyelmen kívül hagyva a száguldozó autókat. Így hát magamban káromkodva és szépen fejlődő izmaimat megfeszítve vonszolom-cipelem magammal Csengét, tolom a babakocsit, szorítom Ajsa kezét még pár méteren keresztül. Pár perc elteltével vagy sikerül hatnom rá szép szavakkal, észérvekkel, vagy nem. Ha lenyugszik és illedelmesen végre megfogja a kezem (a járdát nem különböztetik meg az úttesttől, olyan csélcsap módjára közlekednek, hogy még az embereknek is nekiszaladnak - miért nézzek előre, ha hátrafelé is lehet?), Ajsa kezdi elölről az egészet. Évezredeknek tűnik, mire végre hazaérünk. 
Viszont rengeteg ingyenkaját bezsebelünk így: a járókelők rendre megsajnálják vonyító lányaimat, és hol almával, hol cukorkával igyekeznek megnyugtatni őket. Ha nem lesz kajára pénzünk, csak kiállok velük az utcára.
A bölcsis játszóházzal is ugyanez a helyzet: annyira imádják, hogy nem tudom hazahozni őket. Főleg Csenge műsorozik, Ajsa szépen indul, ha jelzem, hogy most már megyünk. Először egy anyuka ölébe mászik fel, majd következik a gondozónő... ha végre kijutottunk a folyósóra, egy gyanútlanul arra sétáló dadus, konyhás néni karjaiba kéredzkedik fel zokogva. Minden alkalommal megfogadom: soha többé nem indulok el velük egyedül sehová. Gőzölgő fejjel tépem le otthon róluk a 3 kiskabátot, 6 cipőt, 3 pulóvert, 3 nadrágot, rohangálásba kezdek, mert Hanga éhes-álmos, nővérkék éhesek-szomjasak-álmosak... Az idegállapotomat hűen visszaadja az a kép, ahogy ezek után az általános hangzavart túlkiabálva (és ezzel növelve) 20 percen keresztül hangosan kántáltam megállás nélkül a "pám-párám-párám-pám, felpattan a lovára" értelmetlen szóhalmazt. Aztán másnap, vagy két nap múlva délelőtt újra nyakunkba vesszük a környéket, mert amit otthon levágnak a négy fal között napközben, az még ennél is rosszabb.

Ahhoz képest, hogy pár hónapja még megvertek a nagyok (de tényleg), ha énekelni mertem, mostanában újra énekelhetek altató dalokat. Mit énekelhetek, kikövetelik! Ölbe kapom őket (azért az összebújás varázsát nagymértékben csökkenti, hogy két 13-14 kilós sajtkukac izeg-mozog az ölemben) és közös kántálásba kezdünk. A "Bóbita" és az "Este jó, este jó" elejét már együtt vonyítják velem...
Ezek szép pillanatok. De azért nagy általánosságban az otthonunkat egy diliházzal azonosítanám: kedves, aranyos, vicces lakókkal és ápolókkal. Az alapzaj akkora, hogy tutira minden szomszéd minket utál. Férjemmel csak kiabálva beszélgetünk egymással, de így sem halljuk, mit mond a másik, képtelenség őket túlharsogni. Ha a bentlakókra rátör a szokásos roham, egy idő után már mi, ápolók is csak fogainkat csattogtatjuk, vagy idegbeteg módjára vihogunk. Három ilyen kisgyerek mellett csak a folyamatos kármentesítés zajlik - előre nem nagyon haladunk. Fontos papírokat, borítékokat csak 2 hetes csúszással bontunk ki és meglepődve felkiáltunk: "Nézd már, ez a csekk hetek óta itt figyel!" 
Egy-egy extra fárasztó nap végén minden tárgyat az ellenségemnek tartok, mert beakad, leesik, kiborul... és ezzel biztos, hogy engem akar idegesíteni.  Sziszegve káromkodok egy széknek, bébikompnak - éppen annak, amiben hasraesek. :-) Na és persze minden monológom vége az, hogy "minket senki sem ért meg"...
Remélem, 3 éves koruktól könnyebb lesz - főleg, ha óvodába kerülnek, ahol lefárasztják őket. Jelenleg nem élünk, csak kiszolgálunk. Az a szerencsém, hogy férjem egy tibeti szerzetes nyugalmával rendelkezik, nehezen lehet kihozni a sodrából, ahhoz profinak kell lenni. Nagylányoknak azért néha sikerül... :-)

És a szép pillanatok, amiktől elolvadunk:
Ha közeleg az este, Csenge megállás nélkül kántálja kedvence első sorát

Ajsa elkapta Hangát pár cuppantósra

Lassan teljesen megszüntetem Hanga étrendjében az anyatejet, mert az a határozott érzésem, hogy a mi ételeink sokkal jobban izgatják. Tegnapelőtt becuppantott ebédre egy tányér bablevest, majd még egy kis lapcsánkát is elrágcsált hozzá. Nagyon jó étvágya van, ha házi kosztról van szó, már a béna bébikajákért sem lelkesedik. Hamarosan az ő bababüfije is kiábrándítóan paprikáscsirke szagú lesz. :-)

Nővérkéi egy felpörgés alkalmával odaráncigálták matracukat az ágyhoz és fel-alá rohangáltak, csúszdáztak rajta. Hanga is a lábuk alatt bóklászott - rossz volt nézni a vad vetődéseiket, mindig csak centikre kerülték el hugi egyes testrészeit. Naná, hogy Hanga is részt akart venni a buliban: csillogó szemekkel nyújtózkodva követte az eseményeket. Büszke vagyok rá, minden hülyeségben benne van - vállalkozó szellem 10 hónapos létére. :-)

"Én is, én is" - mondta Kispipi.

Vicces Hangicsek



Unokatesók egymás közt - Hanga minden alkalommal letapizza Botond kobakját. "Muti már a fejed, ez olyan izgi!"

Kimerít a bkv-zás

Ma teljesen véletlenül megtudtam, hogy a szomszéd utcában található bölcsiben játszóház működik, persze fizetős alapon. Felnyaláboltam hát 3 gyermekemet és csigatempóban átmentünk: a két nővérke velem együtt tolta Hanga babakocsiját. Lassú, de kevésbé életveszélyes módja a közlekedésnek, mint mikor 50 km/h sebességgel motoroznak előttem. 

A legnagyobb problámánk, hogy minden egyes délutánra valamilyen érdekes programot kell biztosítanunk, ha férjem hazajön, hisz egész nap itthon vannak velem és ez természetesen már kevés számukra. És lassan minden környező szórakozási lehetőséget megunnak - szűkül a kör. Nehéz lekötni így az energiájukat. Egyszerűbb lenne, ha bölcsibe járhatnának, de ez kizárt: bölcsi nem vesz fel gyereket, ha az anya otthon van egy kisebbel. Ez valahol érthető, Csengének és Ajsának viszont már hiányzik a gyerektársaság és jó lenne, ha a hatalmas energiatartalékukat is levezetnék valahol. Így azonban nem marad más, mint a gyerekprogramok állandó nyomonkövetése, ám egy idő után kimerül a kreativitásunk. Ráadásul férjemet is lefárasztja, hogy meló után Budapest utcáit járja a nagyokkal, izgalmas programokat keresve. 

A játszóházat egyébként nagyon élvezték, egy elkülönített bölcsis teremben voltunk játéksütőkkel, csúszdával, babasarokkal, telefonfülkével, építőkockákkal és más kreatív játékokkal. Hanga megállás nélkül csak mosolygott a körülötte ücsörgő szülőkre, gyerekekre és nővérkéi is azonnal feloldódtak - a végén alig tudtam kiráncigálni őket.

Mai kedvenc jelenetem: Csenge játékcsészét visz egy anyukának, aki illedelmesen kihörpinti  a játékteát. Majd Ajsa következik, szintén egy csészével. Két egymás mellett ülő anya hirtelen meglepődve felkapja a fejét: "Te nézd, ezekből kettő van! Ott egy másik is a sütő mellett. Azt hittem csak átöltöztette az anyja!" :-)))

A lakás harsog a "Csúnya apa!" kiáltásoktól. Férjem ugyanis imádja Ajsát és Csengét porszívóval kergetni, csikizni, kendő alá bújva ijesztgetni... Lányok pedig visítva menekülnek,  a rötyögéstől majd bepisilnek, repetáért sorba állnak és a nevetéstől fulladozva kiáltják: "Csúnya apa!" Csenge még szigorúan, összeráncolt szemöldökkel hozzáteszi: "Csúnya apa, menj innen, HESS!"

Ha Csenge nem lát a sapkájától, az angol, német nyelv szabályai szerint azonnal közli: "Senkit látok." Végülis helyesebb, mint a magyar dupla tagadás. :-)
Kb. 2 hete végre nem Baba a neve. Játékból kérdezgettem őket, mi a nevük és kimondta a bűvös szót: "Csenge". Azóta néha már Ajsa is így hívja, de leggyakrabban még Baba-ként szólongatja. 
Továbbra is minden éjszaka közös ágyban, együtt alszanak el, 10 körül pakolom vissza Csengét a saját ágyába. Ennek ellenére sokszor, mikor reggel ébresztem őket, már megint Ajsa ágyában fekszenek mindketten - Csenge hajnalban vándorútra indul. Nagyon szoros köztük a kötelék.
Most épp nincs gond az evéssel, alvással (kop-kop-kop), pedig semmit nem csinálok másképp. Úgy látszik, ezek ilyen korszakok.

Abszolút kedvencük jelenleg a kisvakond, éjjel-nappal azt nézzük. A legújabb dvd-n ma kicsit ledöbbentem. Az epizód címe: születés. Nyuszi virágot visz nyuszi néninek - rendben. Nyusziék boldogan ölelgetik egymást, ettől nyuszi néninek nagy hasa lesz - még mindig rendben. Egy idő után nyuszi néni fájdalmas arcot vág és lefekszik a földre - na most fog szülni. Érkezik a kisvakond az orvosi táskájával... innentől kezdve leesett állal meredtem a képernyőre. Nyuszi néni lábai között megjelenik egy pulzáló kör, hol kisebb, hol nagyobb, kibújik rajta egy fej. Férjura lábai előtt hever és húzza kifelé a kibukkanó fejet, kisvakond préselő mozdulatokkal nyomja a másik oldalon nyuszi néni hasát. Hát mit mondjak, elég nyers volt az összhatás - nem erre számítottam. Igaz, a lényeget összefoglalta.

Ahol 2 és fél éves gyerekek esznek, ott hullik a forgács. Hanga mindig résen van: odakúszik ebédelő nővérei lábához és boldogan csemegézi a földön található ételmaradékokat. A gond csak az, hogy nekem is résen kell lennem, ha nem akarom, hogy picur egyszercsak fulladozni kezdjen. De nemcsak anya vigyázza éberen Hanga minden mozdulatát: Csenge és Ajsa is keményen számon kérik hugicájukat.
Mivel férjem nem értette, mit beszélnek a lányai, íme a magyar felirat: 

Csenge: "Nyisd ki a szád! Így ni!", miközben Ajsa okoskodva megjegyzi: "Hangos."

Hanga egyébként rengeteg dolgot elles nővéreitől. Alig várja pl., hogy szabad prédáva váljon csőröspoharuk: lecsap rá és élvezettel szürcsöli Ice Tea-jüket. Férjem szerint a nagyok látták a határt köztünk és közöttük: mi vagyunk a felnőttek, ők pedig a gyerekek - két világ. Nem is nagyon igyekeztek így a kezdetek kezdetén a viselkedésünk, szokásaink átvételére. Ezzel szemben Hanga ugyanabba a kasztba tartozónak tekinti magát, mint nővérei és leutánozza a viselkedésüket, miközben több fejlődési szakaszt átugrik.

Eléggé kényes ízlése van. Teát, vizet egyáltalán nem hajlandó inni, csak a 100 %-os gyümölcslevek csigázzák fel - azt viszont ökölbe szorított kézzel, támadó pózban, levegővétel nélkül nyomja befelé. Ki kell tépnem néha a szájából, hogy meg ne fulladjon.

A délelőtti, délutáni és esti lefektetésénél "Bóbitá"-t próbálnék énekelni neki, mint a nagyoknak, de nem hagyja. Már az első versszak első soránál elkezd forgolódni, megpillantja az ágyát (jól gondoltam, tehát alvás lesz) és szó szerint ugrik is ki a kezemből. Beteszem a kiságyba, takaró, fal felé fordul és már alszik is. A takaró fontos elem 2-3 hónapos korától kezdve, a szájához húzza, elkezd csámcsogni, mintha enne és így szépen álomba "nyamnyogja" magát. Nagyon szakértő módon csinálja. :-)

Olyan lesz, mint a nővérei (jaj, nekünk), nem képes fél percet sem nyugton ülni az ölünkben. Metrózás közben egy pillanatra sem áll meg. Forog, mászik, minden izgalmas, minden elérhető koszos bkv-s falat, kapaszkodót, ablakot meg kell fogdosni... Mindenkivel kikezd, egy idő után a szemem sarkából azt látom, hogy az utasok integetnek nekünk: Hanga mostanában ugyanis leküzdhetetlen vágyat érez az ismerkedésre és ezért állandóan integet, néha egy "pá-pá"-t is hozzátesz. Ilyenkor látom, mennyi normális ember vesz körül - gyerek nélkül ezt nehezebb észrevenni.

Mikor apa hazaérkezik a munkából és belép az előszobába, 3 fülig érő szájú lány rohan a karjaiba (na jó, egy csak kúszik őrült tempóval) "apa, apa" kiáltással. És mindenki arra pályázik, hogy apa az ölébe vegye. Ilyenkor Hanga sem kíváncsi a társaságomra, így férjemnek nincs más választása, egyszerre kell cipelnie a 3 lánykát - egyre izmosabb karjai vannak :-)

Apa vicces - esti őrjöngés Geminiéknél. Mi vagyunk a szomszédok kedvencei. Ha Hanga boldog, olyan, mint egy farkát csóváló kutya. :-)

Tegnap olyan dologban volt részem, ami régen fordult elő utoljára: kikapcsolódtam. Férjem szabin volt, így kihasználtam az alkalmat és délelőtt ugrottam el aerobicra, az óra végén pedig megleptem magam egy kis wellness-szel. Elterültem a pezsgőfürdőben, fuldokolva kimenekültem a gőzkabinból (nem nekem való az ilyen önsanyargatás, a szaunába már be se mertem menni ezután), majd végezetül magamra zártam a "relax terem" ajtaját. Csend, béke, nyugalom, sehol egy nyüszítő hang... Feküdtem a félhomályban egy nyugágyon és fülig ért a szám. 40 percet töltöttem el a wellnessben, de egy hosszú nyaralásnak tűnt számomra - rég volt ilyen.

Múltkor beszéltük épp férjurammal, milyen ritkák is azok a pillanatok, mikor úgy igazán kikapcsolhatunk egy kicsit. Nem is vesszük észre, de folyamatos "ugrásra kész" állapotban éljük napjainkat a három csemete körében és ez elég fárasztó. Igazi kikapcsolódásban csak akkor lehet része az embernek, ha egy kicsit elszakad a gyermekeitől - a relax kabinban biztos lehettem benne, hogy nem kell bármelyik pillanatban ugranom, mert felharsan egy "kaki" csatakiáltás és futni kell, hogy mi érjünk oda előbb. Ne pedig a kaki.

Csengének hiányzik a közös alvás a tesóval: az utóbbi hetekben minden alkalommal átmászik Ajsához, mikor rájuk zárjuk az ajtót és együtt szenderülnek álomra. Az esti lefektetés harcának emlékét azonnal elfelejtjük, mikor benyitunk hozzájuk és meglátjuk az egymáson keresztbe-kasul nyitott szájjal horpasztókat. Férjem gyakran belelkesül: "Kapjuk ki őket!" Na azért álljon meg a menet, nagyon édesek így, hogy végre alszanak, maradjanak csak a helyükön. :-)
Ismét alszanak délután, de hogy mitől? Ugyanúgy 7-kor kelnek, mint régen... Egyszer összejön, egyszer nem, néha, mikor már az agyamra megy a jókedvük (alvás helyett fogócskáznak), eszembe jut, milyen egyszerű lenne, ha még meglenne a cumisüvegük: teleönteném teával és 10 percen belül már aludnának is. De ez a Jolly Joker már elúszott.

Nem minden nap, de minden második nap felkerekedek reggel 9-kor a 3 csemetével és sétálunk a környéken. A játszótereket utáljuk férjemmel, már egy éve csak kínszenvedés velük oda járni - annál lassabban nem is múlhatna az idő, mint mikor játszótéren vagyunk. Két nagylány életveszélyes sebességgel és módon motorozik előttem, én pedig Hanga babakocsijával futok utánuk. Hogy lehet ilyen gyorsan teperni egy motorral? Zebrák nincsenek a környékünkön, ma is majdnem szívrohamot kaptam, mikor Ajsa kirohant az úttestre és egy autó csak méterekre száguldott el előtte. Nagyon nem élvezem ezeket a "sétákat"(=maratoni futás egy babakocsival), de mióta átállítottuk az órákat, sötét van, mire hazajön férjem. Lányok behülyülnek, ha nem mehetnek ki hónapokig a napfényre. Így marad a kockáztatás.

Nagyjából meg is van, kiből mi lesz, ha nagy lesz: Ajsa művésznő, Csenge kíméletlen vezető egy multinál, Hanga még kérdéses, de a tegnapi produkciója alapján kézilabdás is válhat belőle. 
Röviden picurkánk fejlődése: leginkább a kúszást részesíti előnyben, de ha nem veszi észre, négykézláb is halad (Pl. mikor Csenge hajtincseit cserkészi be hátulról: négykézláb hangtalanul nővére háta mögé lopódzik és egy vetődéssel egybekötve megrángatja hajfürtjeit. Nem is értem, Csenge miért kezeli némi fenntartással Hanga közeledését.)
Kiderült, hogy tud ülni is, csak nem akar. 1 hete pedig tárgyakba (ágyba, földön elterülő anyába) kapaszkodva halad a két tappancsán.

A minap épp szokásos formánkat hoztuk vásárlás közben: Csenge és Ajsa a boldogságtól sikítva szórakoztak egy üzlet fotocellás ajtajával. Biztos voltam benne, hogy mindjárt le lesz üvöltve a fejünk, a biztonsági emberke szúrós tekintettel figyelte angyali gyermekeimet. Mi őszintén szólva ilyenkor titokban magunkban tapsikolunk: Jaj, de jó, rohangálnak=fáradnak és legalább nem otthon rombolnak. Hátha estére álmosak lesznek... Miért vagyok még mindig ilyen naiv? :-) 
Egy férfi figyelte lányainkat és megjegyezte: "Igazi kis ördögfiókák, apa pár éven belül megőszül! :-)"
Hát igen, gyakran hallani férjem szájából: "Én mindig azt hittem, ha lányaim lesznek, szépen fésülgetik majd a babák haját és közben ártatlanul mosolyognak. De "ezek"? Közük sincs a "kislány" fogalmához. Emellett imádja a csajszik elevenségét, már 10 hónapos koruktól tréningezi őket különféle vad mutatványokkal - a nagyik csak sikítoztak a látványtól. Persze nagyon fárasztóak, de én személy szerint jobban örülök annak, hogy ilyenek.

Többek között ezért is leszek rosszul a járókelők következő kérdésétől: "A harmadik LEGALÁBB fiú?" Különösen megüti fülemet a sokszor elhangzó "legalább" szó. Milyen pofátlan kérdés már ez?! Van már két fiúnk, köszike (Hangából még nem tudom, mi lesz), de ez a harmadik sem lett ember, csak leánygyermek. Most ki fogja a birtokot örökölni? Egyébként sokszor az az érzésem, ezek az emberek nem tudják elképzelni, hogy ha nem a fiú iránti vágy miatt vállaltuk a 3. gyereket, akkor mi lehet az oka? Fel sem tételezik, hogy léteznek olyanok, akik egyszerűen 3 gyereket szeretnének. Nem fiút, nem lányt, hanem 3 egészséges gyereket. Főleg idősebbekre jellemző ez az idióta kérdés, szerencsére a mostani generáció már nem így gondolkozik.

És íme, kicsit késve a keresztelői fotók. 

A hercegnő

A két kis főszereplő

Újdonsült keresztapámat tanulmányozom

Hanga végig az én ölemben ült, pedig Keresztanyunál kellett volna trónolnia. Egyszer megpróbáltuk a helycserét, de keserves sírással visszakönyörögte magát. Megelégedetten, ujjával és szájával brümmögve-trombitálva csorgatta ezután nyálát a szertartás hátralévő részében. A két csemete a legváratlanabb pillanatokban olyan hangokat produkált (trombitálás, férfias csatakiáltás), hogy nehéz volt a szép és komoly beszédet hallgatva megőrizni komolyságunkat. Igaz, ez a lelkésznek sem sikerült mindig :-)

A keresztelés egy szál rózsával történik - Hanga kicsit furcsálta a dolgot, virággal még soha nem simogatták :-)

Az áldás

A büszke szülők

Úgy vesszük észre, Ajsa jobban kijön Hangával, mint Csenge.  "A magzatunkat" sokszor inkább idegesíti a mindig láb alatt lévő kúszóbajnok, aki a ruhájába csimpaszkodva igyekszik két lábra állni, kíváncsiságból huzigálja hajfürtjeit, kiborítja a poharát, eltépi a könyveket és van olyan pofátlan, hogy még a tv-t(!) is merészeli megközelíteni. 

Nem ritka Csenge részéről a durvaság sem, simán arrébb lökdösi a hugit, ha nincs kedve a közeledéséhez. Ezzel szemben Ajsát sokszor látni, ahogy bohóckodva békaugrásban körbeugrálja Hangát (aki ezen hangosan rötyög), és különféle játékokkal szórakoztatja őt. Na persze, azért nem olyan szőrös szívű a mi Csenge lányunk: 

Csenge tud egyébként "hangául": ha rá akar szólni hugira, jellegzetes méltatlankodó babahangon teszi ezt, pont olyan hangszínnel, ahogy Hanga szokott mérgelődni. De picurkánkat sem kell félteni: maximálisan meg voltam ma elégedve a kisasszonnyal, mikor rekedt-harcias csatakiáltással, merészen Csenge szeme közé nézve reagált annak zsörtölődésére. Remek, kezdi pedzegetni, hogyan húzza meg a határokat. Hja kérem, nem könnyű egy 9 hónapos baba élete, ha két ilyen kicsi nővére van - meg kell tudni védenie az érdekeit.

Amúgy imádja nővérkéit - édes, amikor bekúszik utánuk a gyerekszobába, hisz ő sem maradhat el a nagylányoktól (ő is az már, nem? :-)) és hármasban játszanak a földön a vonatokkal. Mikor itthon vannak, elszórakoztatják hugit, nincs is szükség rám. Ha azonban apa elviszi délutáni lefárasztás céljából Csengét és Ajsát én pedig egyedül maradok picurral, hogy a háztartással is tudjak valamikor haladni ... na abból soha nem lesz semmi. Rátör az "anya eltűnt a szemem elől, tehát megszűnt létezni" frász és el sem enged a közeléből. Ha csak 2 méterre eltávolodom, hogy teregessek (pedig lát), kikészül, zokogva elkapja a bokámat és potyognak a könnyek a szeméből. Így hát lefekszem mellé a földre és hagyom, hogy vigyorogva megmássza a hátamat és nyálas csókokkal borítsa a fejemet. :-) Amúgy is, ez az ő ideje, most végre csak vele tudok foglalkozni - a vizes ruha pedig megvár.

Mindig elfelejtem megírni, most eszembe jutott: a pók, amit találtunk a lakásban, farkaspók volt az állatkereskedés szerint. 5-ös erősségből 3-as a csípése. Gondolom, ez felnőttnél nem okoz nagy gondot, de rosszul vagyok a gondolattól, mi lett volna, ha az akkor 8 hónapos Hangát csípi meg. Utánanéztem, él belőle Magyarországon is, igaz az Alföldön. Nem tudom, a miénk "hazai gyártmány" volt-e, vagy külföldi, ez nem derült ki. Olvasgattam a neten: nem sző hálót, üregekben lakik, "áldozatát üldözve fogja el" - na és persze rengeteg undorító fotót is találtam róla. 

Az IKEA-ban lányaim mindig leragadnak a játszóház résznél a vonatoknál. Fa elemekből állnak a sínek, hidak, korlátlanul bővíthető a rendszer, a vonatok pedig mágnessel kapcsolódnak össze. Haza is hoztunk két dobozzal, ezenkívül Beso-tól (és a Teletubbies-tól) lopva az ötletet beszereztem ugyanitt festékeket, 40 méter papírt és filctollakat. És íme az eredmény:
Ha belemerülnek valamibe, kiül az arcukra "a most nagyon komolyan veszem a dolgot" arckifejezés.

Különösen Ajsára jellemző, hogy képes akár fél órán keresztül is némán történeteket eljátszani két cicával. Főleg őt nyűgözi le a vonat: szétszedi, összerakja, újabb és újabb alakzatokat formálva a sínekből.

Először csak kézzel próbálkoztak...

aztán rájöttek, hogy lehet ezt lábbal is.

Mikor férjemnek pedzegettem, mi a tervem a festékkel, csak ennyit válaszolt: "Jó, de a diliházban nem foglak meglátogatni." :-)

Amióta gyerekünk van, sok minden megváltozott. Nehéz elképzelnie egy "gyerektelennek", milyen az, ha nincs többé hétvége, nyári lazítás. Kialakult egy sorrend: a kemény hétköznapoknál a hétvégék még keményebbek. A hétvégéknél a következő fárasztóbb élmény egy négy napos ünnep. És a hab a tortán: a férjem "nyaralásra" kivett 1-2 hét szabija. Éves nagy pihenője után alig várja, hogy visszamehessen dolgozni.
Nem történt ez másképp most sem: a négy "pihenőnap" teljesen kicsinált minket, esténként férjem már csak nyüszíteni tudott a fáradtságtól, kimerültségtől, mikor meghallotta, hogy a gyerekszobában még valaki vígan csivitel a lefektetés után. Egymásra néztünk lemondóan: "mi kell ezeknek, hogy elfáradjanak?"
Nem sokat voltunk otthon a hosszú hétvégén, megállás nélkül fárasztottuk őket különböző programokkal. Ennek csak az a hátránya, hogy mi jobban elfáradunk a végére, náluk meg "csak" annyit sikerül elérni, hogy kevesebb legyen a harc a lefekvésnél.
Már az egy kőkemény meló önmagában, ahogy az ember három ilyen korú gyerekkel bkv-zik. Az utasok vagy elborzadnak, vagy tágra meredt szemmel figyelik a konvojunkat, de van úgy, hogy egyszerűen nevetést vált ki belőlük a látvány - meg tudom érteni. A legnagyobb derültséget az kelti, mikor lassan tenyészbika kinézetű férjem egyszerre két fejenként 13-14 kilós fennakadt szemű leányzót cipel elszántan buszról le és fel, mert annyira kimerültek drágáim a programoktól, hogy a metrón elaludtak. A látványt csak fokozza, mikor én is feltűnök mögöttük két kismotort cipelve, miközben Hanga egy kendővel a  mellkasomra kötve lábaival vígan kalimpál. Tegnap pl. elhaladva 3 nő mellett az egyik így szólt: "Jaj, de édesek! De azért én öngyilkos lennék, ha három gyerekem lenne."
Na jó, azért az igazsághoz hozzátartozik, hogy már 4 hónapja egyáltalán nem használjuk a nagyok babakocsiját, mert szépen a lábukon közlekednek. Mindegy milyen messzire is menjünk, saját lábukon tipegnek, mozgólépcsőt használnak, fel és leszállnak a közlekedési eszközökre. Nem cipeltetik magukat velünk, kivételes eset, ha annyira elfáradnak, hogy már nyitott szemmel alszanak.

Délután 4 óra, buszon - 1 órával a babaparty előtt


A négy nap tömören összefoglalva: több km-es kismotoros túrára indultunk (a végén már menni sem bírtak, hazafelé a hátunkon cipeltük őket), felavattuk a mellettünk nyílt Mekit és kávézót (mindkét helyen kitombolták magukat nem kis feltűnést keltve), Lego kiállításon őrjöngtek az örömtől (szó szerint, Csenge annyira boldog volt, hogy ész nélkül pörögni kezdett, már ő maga sem tudta, mit csináljon örömében). Az egyik nap az IKEA-t vettük támadásba, másnap nagyszülőknél romboltuk le a lakást szülinap alkalmából, majd kifáradva elindultunk hazafelé... hogy a buszozás és metrózás után frissen fiatalosan még egy 2 éves kislány szülinapi zsúrján is pörögjünk egy kicsit. 8 két év körüli gyerek és Hanga - a szülők csak ordibálva értették megy egymást a hangzavarban.  Na és persze a "lényegtelen" rész: 3 gyerek ellátása, háztartás rendbetétele, mert már kezdett elszabadulni a pokol. De így legalább elfáradtak végre - igaz, ezt a szintet képtelenek lennénk folyamatosan tartani. 

Az elmúlt napokban összejött a délutáni alvás, habár nem tudom, minek köszönhető, mert semmit nem csinálok másképp. Lehet, az is közrejátszik, hogy betegek - mondjuk ez az elevenségükön egyáltalán nem látszik... Van 3 egyfolytában szortyogó, néha lázas gyermekem, akik teljesen kikészülnek a náthától. 80 másodpercenként ugyanis sírva, zokogva vonyítanak: "folyik, folyik!" Ilyenkor türelmes anyát próbálok játszani, aki százhuszonharmadszorra is elismétli: "Nyugi, ne üvölts, ha folyik, megtöröljük." Nem igazán akarják megérteni - nagyon sokszor telik el 80 másodperc egy nap alatt és néha az az érzésem, nincsenek igazán megelégedve azzal, hogy csak egy cseléd ugrál körülöttük, mikor nekik annyi kívánságuk van. Na jó, most szerencsére férjem is itthon van. De már lassan csak kifelé jövünk a taknyolásból.
Hanga továbbra is áldott jó gyerek, bejárja a lakást, eszik, iszik (ok, elaltatni már nehezebb, mert állandóan felpattan és kukucskál kifelé a rácsok felett :-)), semmi gondom vele. Naponta háromszor kap még anyatejet, rá egy-két órával kotyvasztott dolgokat, főleg az édes ételek jönnek be neki.
Az időzítés tökéletes, mint mindig, hisz belépett az első szeparációs-szorongásos korszakba, nővérei pedig a másodikban leledzenek - tökéletes az összhang. :-) Ha Hanga nem lát, mert kimentem a konyhába, azonnal kétségbeesett kúszással, zokogva teper utánam.
Szegénykémnek kemény nevelésben van része. Ha olyasmit tesz, amiről nővérkéi tudják, hogy tilos, ott teremnek mindketten a fejénél és leszidják: "Nem Hanga, nem!" Ilyenkor bezzeg nagyon tudják, mit nem szabad - ma is egész nap a falat radíroztam, pedig nemrég tüntettem el Ajsa múltkori falfirkáját. :-)

Pizsis kukucskáló


Fogas poronty

Nem akarom elszólni, de mintha Ajsa elkezdett volna enni. Na ez nem azt jelenti, hogy válogatás nélkül eszik, mint nővérkéje, de néhány ételféleséget már lelkesen betöm a fejébe, miközben megelégedettségének hangot adva "nyam-nyam"-ozik hozzá. Sőt, sokszor még tesója maradékát is bekanalazza.
Vagy a Vitacolan étvágyserkentő hatott, vagy kezd túllendülni egy korszakon, nem tudom... De lehet, hogy segített a rábeszélő módszerem is. Ha meg se akart kóstolni valamit, pedig tudtam, hogy a kedvence, anya keseregni kezdett: "Jaj, Ajsa, most nagyon szomorú a párizsi (répa, virsli, kenyér, stb.). Sír a párizsi, mert a pocakodba szeretne menni aludni!" Ekkor lányom aggódva az ételre nézett... és befalta. Azért van abban valami báj, amikor szájából félig kilóg egy felvágott és ő nyugtatgató hangon ezt ismételgeti: "Ne félj, ne félj, itt a' Ajsa!" :-)
Kívülállókban furcsa érzést kelthet, ha meghallják, hogy hívjuk lányainkat az asztalhoz: "Gyertek, itt a kedvencetek: hernyóhusi!" Ugyanis rájöttünk, azzal tudjuk felkelteni érdeklődésüket egy étel iránt, ha az valamilyen szempontból furcsa. Ilyen érdekes kaja a makaróni-, spagettitészta (hernyótészta), borsó (kicsi labda). Minél furcsább, annál jobb. Ha pedig teljesen hétköznapi kinézettel bír, felvágjuk csíkokra, így lesz belőle hernyósajt, hernyópárizsi, hernyóhusi. :-) Az esetek 90 százalékában beválik.
 

Ma volt Hanga és unokatesója, Botond keresztelője. Képeket sajnos technikai okokból most nem tudok felrakni, talán pár nap múlva. :-)
Fáradt vagyok, nincs sok erőm írni, de pár szó röviden a nehézkes elalvásokról:
Miután délutánonként kipróbáltam mindent, befeküdtem az ágyukba (kikészültek az ötlettől, kirugdostak szó szerint), eljátszottam, hogy alszom (megálltak a fejemnél, közölték, hogy "pszt, anya alszik, halkan, ne félj anya, aludj!", megsimogattak... és eltűztek játszani. Viháncoltak, fogócskáztak, szegény Hanga meg a hangzavartól persze nem tudott elaludni és szívszaggatóan sírt. 
Így elkeseredett lépésem az lett, hogy a számomra az egyetlen feltöltődési, szusszanásnyi lehetőségtől megfosztottam magam: nincs délutáni alvás - úgyis reménytelen és még Hangát is kikészíti, mivel ő sem alszik a "harc" miatt - ellenben nem is keltem őket kora reggel.
Hogy mi az eddigi eredmény? Kelnek fél 9-kor, nincs napközben alvás és tegnap még este fél 11-kor fogócskáztak. Az elmúlt 2 napban csak úgy aludtak el késő este, hogy férjem egyszerre ringatta álomba a két 12 kg-s lánykát. Utoljára talán 9 hónaposak voltak, mikor ezt kellett játszani, az eszem megáll! Na ez az, ami nem működik napközben, mikor egyedül vagyok hármójukkal. A délutáni alvásokat nem áll szándékomban véglegesen felszámolni, mert szükségük van még rá (drágáim este 6 körül majd' elalszanak, 8-ra viszont felpörögnek és még 10-kor is műsoroznak), de most egyszerűen nem látok más megoldást. Nem mintha ez az lenne... Úgyhogy megy az útkeresés teljes gőzzel. Ez így nagyon fárasztó, ráadásul mióta Hanga képes felállni, erősen küzd ő is a lefekvés ellen: régen beraktam az ágyba, elaludt. Most hiába álmos, felpattan és néz kifelé érdeklődve, majd sírni kezd és indulhat a harc vele is. Egy kimerítő nap után nagyon nem esik jól, mikor 3 gyerekkel kell harcot vívni az alvás miatt - pedig én milyen szívesen aludnék már a helyükben!

Számomra a lefektetés - legyen az délutáni vagy esti - komolyan kezd rémálommá változni. Eddig Csenge nem hagyta aludni a szépen alváshoz bekészülődött testvérét, most Ajsa tiltakozik üvöltve, MINDEN EGYES alkalommal, de olyan stílusban, hogy a szomszédok azt hihetik, éppen lenyúzzák a bőrét. Már amikor az első akkord felhangzik, görcsbe rándul a gyomrom, mert tudom mi következik: 2 óra tehetetlenség, 2 óra idegszálakat roncsoló attrakció. Tényleg csodálkozom, hogy senki nem csöngetett még át, hogy megkérdezze, ugyan miért verjük nadrágszíjjal azt a szerencsétlen gyermeket már 1 órája, mert szerintem csakis ezt hihetik a műsor hallatán. Közben itt kint Hanga üvölt, mert fél Ajsa üvöltésétől... Szétrobban az agyam.
Lehetek kedves, vicces, szigorú, határozott - teljesen hatástalan. Üvölt, üvölt, megfeszíti magát és végül... üvölt. Le se hajlandó feküdni az ágyba, lerúgja magáról a takarót, veri az ajtót, falat...semmi sem használ. Nem is tudom, mikor volt utoljára délutáni alvás (néha összejön, de már olyan későn, hogy 40 perc elteltével kelteni kell őket), este pedig újra kezdődik minden elölről. Én mazochista, még meg is hosszabbítom a napot: korábban kelünk, mint régen, 7-kor már ébresztő, NINCS délutáni alvás (tehát nincs szusszanásnyi idő), és így is harc van minden este - tegnap fél 10-kor fejezte be Ajsa az ordítást. Hogy bírják délutáni szunya nélkül ilyen sokáig? Hajnali 3-kor kellene keltenem őket, hogy ágyban legyenek 8-kor? 
És mit csinál Csenge, miközben Ajsa magából kikelve ordít? Édesdeden szundikál. A héten lett volna alvás délután, ha nem műsorozik Ajsa. Az elmúlt hetekben pedig lett volna, ha nem szórakozik Csenge. Imádom, ahogy felosztják egymás között a szerepeket! Így mindig van, aki szórakoztassa anyát, nehogy unatkozzon. Szétmegy az agyam.